VÁROSI MESÉK

Ide írhatsz...

Mert mint annak idején mostanság is mindennek okozója a bor, vagyis annak atyja Dionűszosz, kit a rómaiak Bacchusnak neveztek, mert nélküle nem születnének ilyen történetek, meg nem tudom mondani kedves olvasó ki írta az első mesét, lényeg az, hogy mesék ma is születnek, amibe bárki bele kveredhe

A LEGKISEBB FIÚ BRÜSSZELBEN

MESEJÁTÉK HÁROM LEVONÁSBAN, a mesélő, bort tölt magának,sámlin ül a bal sarokba, majd átteszi székét a jobb sarokban, az előadás végére viszont középre ül, a történet főszereplői árnykép figuraként jelenek meg, de lehetnek olyanok is mintha diafilmet nézne a közönség, annyi vászon szűkséges, ahány idősíkban mozgunk.

Bakkhus

Théba volt az első város, már nem számolom, hogy ez hányadik, azt se vetem szemükre, hogy nem ünnepelnek úgy, mint valaha a görögök és a romaiak, bort azért errefelé is isznak, de nem áldoznak már Bacchusnak, van néhány régi költőjük, kik versben megemlítettek, őket se olvassák, hát akkor Euripidészt, a maiak már nem írnak Bakkusról, boruk jó és jó ára van, mostanság nem születnek bordalok, de most mintha Ámor lennék álmot bocsátok rájuk, s összekeverem a történetük, bogozzák csak, s ha van eszük, akkor bort is fogyasszanak, nem vagyok csősz, igyon ki-ki a maga igénye szerint, vegye át az irányítást a mámor, remélem jól szórakozik ki velünk tart.

Fazekas Mihály a kiskertben pipázgatott, nem vágyott el a városból, katona idejét letöltötte, ha kedve szottyant kiment Hajdúhadházra Földi János cimborájával borozni, néha Vitéz Mihály is vele tartott, ha már túl voltak az éjszaka felén kiültek a telihold alá, a silány hajdúsági bor megoldotta a nyelvük, meséltek, hol igazat mondtak, hol meg nem, de akár egyiket mondták, akár a másikat egészébe véve bölcselkedtek, hol a múltba fordultak, hol a jelent figurázták, hol pedig a jövőt álmodták meg, sok mindenen vitatkoztak, mégis egyet értettek, így amikor a hajnal meghasadt felettük nagy barátságban váltak el, hogy ki ki dolga után nézzen, a kertjét ápolja, a város ügyeit intézze, a magyar nyelvvel bajlódjon, szerelemről álmodozzon, élje a magyar poéták pénztelen sanyarú életét és benned legyen összes bizodalma drága utókor, aki megérted és szívedbe zárod őket.

Fazekas Mihály ritkábban szólt, akkor is inkább a fűvészetről szeretett beszélni, néha a franciák földjéről is, az ottani hatalmas könyvtárszobákról, csak ritkán, mikor sürvebben emelte a poharat fogott bele a Ludas Matyiba.

- Kegyelmed járt Brüsszelben?
- Mán hogy ne jártam volna - azzal bele is fogott egy brüsszeli mesébe, ami hasonlított a Ludas Matyira és még számtalan más mesére, amit szegény emberek a maguk igazságáért meséltek.

A brüsszeli mesemondó ember felkerekedett, volt már előtte más mesélő is, aki bekerült a parlamentbe, Elek apó, aki interpellált ebben abban, még a gyermekkönyvek ügyében is eljárt, még a meséket is gyűjtötte, s mesélt Évikének is, akinek a nagypapája volt, egy nap nagyon megunta a parlamentet.
Hogy kellene innen elmenekülni? - sopánkodott Elek apó, úgy ahogy voltak asszonyostul, gyerekestül felkerekedtek, hogy nyugalmasabb helyet keressenek, ahol Elek apó kedvére mesélhetne, nem kellett sokat keresgélnie, csak vissza kellett mennie a szülőfalujába, s mert az igaz szavakat nagyon szerette, úgy döntött az Országháza helyett meghallgathatja faluja történeteit, ott majd kertészkedhet, leveleket írhat, az ország neve is olyan volt, mint a mesék legszebb vidéke Tündérországnak nevezték, a falut meg Kisbaconnak, ám a mai mesemondót, aki ezt a régi mesét meséli más fából faragták, egyszer, miután sok emberrel beszélt, azt találta mondani:

- Ez a mesém olyan jó, hogy elviszem Brüsszelbe, vagy adnak érte valamit vagy nem.

- Ne izélj már - ágált a Jószívű Lajos a parlamentben, ami ugyanaz volt, ahonnan Elek apó elvágyakozott. Lajos inkább mondta a meséket, a rövid, de tréfásak illetek hozzá, le is ragadt a Nyúl, aki polgármester lettnél, azzal mindenki szeme láttára leszakított a fejéről három aranyhajszálat és odaadta legkisebb fiúnak, aki előtte ült nagy szomorkodva, mert ha eddig nem mondtam volna, akkor most mondom, hogy ez a sider volt a sorban a legkisebb, sok jó tulajdonsága volt, csak a macskákat és kutyákat nem szerette.

- Neked nem hiányzik majd Lajos ez a három aranyhajszál, mi marad neked a fejeden?

- Vegyed, jó szívvel adom, meg mit kezdenék magamban vele, hosszú út vár rád Brüsszelig, vedd csak el, ha mondom - azzal hatalmas kalapot nyomott a fejébe, amitől egy időre láthatatlan lett, majd lekapta mert még szükség volt rá.

Karon fogva kisétáltak a kertbe, ahol már sokan várták őket, hogy ugyan mit fognak mondani a brüsszeli útról.

A szomszéd Laci bácsi, zord ember volt, most is ott gubbasztott az öreg diófa felső ágán, beszólt.

- Nem úgy van az Lajos, ahogy itt előadod a népnek, abból a három hajszálból egy az enyém, csak átfújta a szél.

Már majdnem perpatvar lett belőle, de szerencsére a diófa legtetején ott fülelt a Fülemüle, mikor ezek már ott tartottak, hogy jól odamondogatnak egymásnak, elkezdett énekeli.

- Jószívű Lajos leült a fehér kerti székre, Mogorva Laci meg fenn ült a diófán.

- Majd meglátjuk kinek az aranyhajszála ér többet Brüsszelben- sóhajtott Jószívű Lajos.

A legkisebb fiú hazalátogatott fatornyos szülőfalujába, ami nagyon megszépült az utóbbi időben, a libák nem jártak ki a legelőre, mert annak helyén csodálatos futballpálya lett, az meg nem járja, hogy ott legelésszenek, minden liba ült az összkomfortos baromfi udvarban.

- Régen nehezebb volt - gágogta az öreg liba.
- Az volt, de nem unatkoztunk ennyire, mióta beléptető van a legelőn, a lábam be se tettem a rétre.

- Árkádiában élnek a jövőben a libák is - töltött Fazekasnak és Földinek Vitéz Mihály.
- Tudják az urak mi hír járja Pesten?
- A kivégzés már megvolt - hümmögött Csokonai.
- Betiltják a lapokat, meg se mondják, csak beállítanak, s lefoglalják a nyomdát.
- Az is bolond, aki náluk poétának áll - de nem merte bevallani, hogy belefogott egy színdarabba a Kollégium diákjainak, hosszú még az éjszaka, majd alkalom adtán elmeséli a történteket.

- Édesanyám, mint babusgatja az a dögöt, naphosszat fekszik a fa árnyékában, s csak zabálja a maradékot - szólt oda édesanyjának a megfáradt legkisebb fiú.

- Jaj fiam, hátha kedve támad egerészni - elég az hozzá, hogy a legkisebb fiú édesanyjának a kertjében sem volt minden rendbe, karácsony után a bélpoklos macska mellé, megszületett a két farkú kutya, de az anyja nem engedte elverni a háztól a szerencsétlenséget.

- Na kisfiam, Matyikám, ha mész Brüsszelbe, vidd a kutyát is, tudós emberek laknak arra, nézzék meg mi baja, ha tudnak segítsenek.

- Ne szégyenítsen már vele édesanyám, más dologért megyek én Brüsszelbe, nem egy nyomorék kutyáért.

- Már fiam vagy viszed a kutyát Brüsszelbe, vagy maradsz itthon a fenekeden - mit volt mit nem tenni, Matyi belenyugodott az anyai szóba.

- Legyen ahogy akarja - Hogy hívják ezt a kétfarkú kutyát édesanyám.

- Úgy mint nálunk minden kutyát - Matyi anyja felkapta Klotildot, a vörös tyúkot a tévé elől, annak az volt a szokása, hogy még a fotelbe is felszállt onnan kapcsolgatta a távirányítót, s közben kotyogott.

- Nincs ebbe a ládában megint semmi - csapkodott a szárnyával.

Na, hogy visszatérjek, arra hogyan nevezte el a nevezetes kétfarkú kutyát Matyi anyja, így kiáltott a néni.

- Morzsa kutyám, hegyezd füled - erre a kétfarkú kutya értelmes ábrázatot öltött, s mintha kihegyezték volna olyan fülekkel ült Matyival szemközt. Matyi nem bírta megállni a dolgot, s rányújtotta a nyelvét, de a kétfarkú csak tovább hegyezett.

Mátyás a kétfarkú kutyával és Lajos három aranyhajszálával felkerekedett.

Hová megyünk édes gazdám, - csóválta ellentétes irányba két farkát a kutyus, nem volt jókedve, a kutyát semmiképp se akarta vinni, még arra is gondolt, hogy útközben megszabadul tőle, vagy elveszejti.

Már egy napja mentek, amikor a legkisebb fiú felnézett az égre, s így kiáltott:

- Nézd csak ott repül az Anti helikopteren, integess neki - arra gondolt most vagy soha, amíg a két farkú kutya integet odébbáll, de nem volt szerencséje, a kutyát nem érdekelte a propellel, mert a farka ugyanazon az elven működött.

- Nézd csak én is helikopter vagyok - csaholta a Két farkú kutya és körbeszaladta Matyit.

Közben Földi Mihály uramnak, aki a tanács újabban a városháza mellett lakott, másik oldalán a közkönyvtár szocbarok épületegyüttese szürkésen fénylett, úgy érezte ideje megszólalnia, nehogy a vendégek szófukarnak tartsák.

Megköszörülte a torkát, mintha a forradalom 60. évfordulójára készülne beszédet mondani, aminek rémképe álmában meg is kísértette, belefogott a mesébe.

Amíg az események így zajlottak, nálunk Béla felvette a sujtátos felöltőjét s nemzeti aszfalt rajzversenyt hirdetett egy ponton, aggódott az idő miatt, szemerkélt, a légvonalban is legközelebb eső óvoda nagycsoportosainak Döbrögi bácsit kellett megörökíteni, pont akkor mikor az eredeti történetünk Matyija elnáspágolja, volt egy csepp izgalom Bélában és a munkatársaiban is, hogy kire fog Döbrögi hasonlítani.

- A bajnak kell a baj - mondogatta Béla, mert megfelelőbb irodalmi idézet, ami még ráadásul a vajszín városhoz is pászolt volna, nem talált

- Hogy vannak a virágaid a kertedben, a Darabos utcában - hörpintette fel következő icce borát Fazekas Mihály, a Vitéz arca megpirosodott, s csak annyit mondott:

- Rozalicska, Rozália.

- Méla ember vagy Te Mihály.

- Méla, méla - a szó annyira megtetszett a Vitéznek, hogy menten megtalálta a címét az iskolai darabnak.

- A méla Tempefői - azzal kiperdült a kert közepére, és mintha a holdvilágot akarná felkérni kitárt karokkal körbe forgolódott az éjszakában.

Fazekas Mihálnak nem mindig pászolt a hallása, rá is szólt a vitézre.

- De Mihály fiam, Petőfivel mi nem találkozhatunk.

Mindeközben Matyi a Burkusok országának határára lődörgött a Két farkú kutyával, ott két nagy kucsmás ember, olyan határőriző féle a kerítés átjárónál az útját állta.

- Hova, hova legényke ezzel a kutyával - kérdezte az egyik bozontos.

- Brüsszelbe viszem a jószágot kezeltetni - azzal Morzsira mutatott, aki barátsága jeléül borzalmas erős propellerezésbe kezdett a két farkával, a szél majdhogynem leröpítette az egyik őr fejéről a kucsmát.

- Aztán van-e az állatodnak egészségkönyve.

- Hát az nincs, de akkor Matyi előkapta Lajos egyik aranyhajszálát, hogy azt odaadja, csak engedjék már át.

- Nekünk a kucsma alá, minek egy aranyhajszál - mondta az egyik határt őrző ember a másiknak, az meg amelyik hallgatott rámosolygott a kutyára, előlről hiányzott is egy foga.

- Átengedünk Te legény, ha az aranyhajszál helyett hozol nekünk egy aranyfogat.

- Hát honnan vegyek én aranyfogat - Matyi nagyon kétségbe esett, s oldalba rúgta a kétfarkú kutyát.

- Te vagy az oka mindennek - arrább ment a kerítéstől s felhívta Lajos.

- Nem kell nekik az aranyhajszálad Lajos, aranyfogat akarnak.

- Kinek van itt aranyfoga - sopánkodott Lajos - Térj be Matyi valami fogadóba, addig mi itt összehívjuk a parlamentet, csak kitalálunk addig valamit, amíg megnyugszol.

Matyi nem tudott megnyugodni, ugyhogy amíg Lajos az ügyeket intézte, átnézett Lettországba, mert annak szépséges fővárosába hétországra szóló asszony ciplő versenyt rendeztek, s azt Matyi nagyon nagy kedvvel nézte, a Kétfarkú kutyát meg odakötötte a Burkus országot elválasztó kerítés egyik oszlopához.

Mindeközben Lajos a parlamentben egyik szobából a másikba kilincselt, hogy ez nemzeti ügy, s akinek van aranyfoga az ajánlja fel, dehát nem volt ott senkinek arany a szájában. Na akkor Laci bácsi lekászálódott a diófa tetejéről, azt mondta:

Mind ahány kisbíró, hírvivő van az országba, az mind előtte teremjen, mert kidoboltatik, hogy az a legény akinek a legszebb a mosolya és van legalább egy aranyfoga az megkapja a királyságot, és a legkedvesebb királykisasszonyt.

- Ne izéljen már Laci bátyám, nálunk demokrácia van, nyissa ki azt az alaptörvényt, amit Matyi bácsi kiabált ki az ablakon, királyleányka meg annyi sincs, mint a körmöm feketéje, ha csak a Miss Hungaryt nem veszi annak, de azzal nem jár ország.

Laci bácsit ez nem érdekelte, neki az ország kutyája fontosabb volt.

- Szegény eb nem élhet két farokkal, mit mondanának a szomszédok.

Telt múlt az idő, jött napra napra és éjre éj, amikor elérkezett a megmérettetés napja.

- Vannak - e jelentkezők - érdeklődött Lajos, akinek már nagyon hiányoztak az aranyhajszálai

- Vannak hárman - de nem merték megmondani mifélék.

A kérők felsorakoztak a nagy téren, szembe a két méltóságos kőoroszlánnal, a kettő között kidugta Lajos a fejét, bár ne tette volna.

- Sej, ezek sejkek - mondta s egyik kezével belé kapaszkodott a kőoroszlán tartópillérébe, mert megszédült.

Itt most a mesemondó is annyira megrendült, a váratlan fordulattól, hogy nem tudja folytatni, inkább átmegy megnézni hogyan áll a Döbrögi bácsi rajzverseny.

Béla mindent jól átgondolt, végül odalyukadt ki, hogy nem fogja ő eldönteni kire is hasonlít Döbrögi bácsi, akármit fog mondani, csak sértődés lesz belőle, inkább meghív egy hozzáértő embert.

- Ki ért itt a mesékhez? - kérdezte önmagát, elsőnek Elek apó jutott eszébe, dehát messze is van, nem is igen mozdul otthonról, valaki mást keresett, nagy szerencséje volt, mert a másik nagy mesélő Parti Nagy Lajos pont aznap ünnepelte a születésnapját. Na több se kellett Bélának, odaüzent a Lajosnak, hogy ekkor és ekkor várja, hogy eldöntse melyik Döbrögi a legszebb.

- Szabódott Parti Nagy Lajos, hogy így meg úgy, nem ér ő most Döbrögivel foglalkozni, rég le is tett róla, de Bélát nem lehetett lerázni, csak beadta a derekát.

- Édes egy komám, Béla, elmegyek én, ott leszek, de csak akkor ha értem küldesz egy helikoptert.

Na itt a mesélő, megint kiakadt, mert kilátott írót helikopteren járni, meg volt itt a gubanc minden helyszínen, átment hát Földi János portájára, hátha ott boldogabb népekre akadt.

Vitéz Mihály az asztalra borulva zokogott, Földi János lement a lopóval a pinceházba, hogy felhozzon abból a nyírségi Izabellából, amit Fazekas Mihállyal megverselni készültek, de éppen kifogyott a kalamáris, megint elnapolták a dolgot.

- Hát sose nyomtatják már ki azt amit írok, nincs ebben az országban egy mecénás se, hol van itt a Népszabadság - Csokonai Vitéz Mihály nagyon elkeseredett.

- Imhol ni, - dugta ki a fejét a kemence sutból egy legényke, aki ott töltötte a szombatra virradó éjszakát.

- Csak elaludtam a dolgot, Nép Szabolcs a becsületes nevem, de csak úgy hívnak itt Hadházon, hogy a Földi Mihály tekintetes felkaroltja Nép Szabi.

Erősen nézi Csokonai Vitéz Mihály Nép Szabit, csak valami káprázat lehet, égi tünemény, mit kezdjen most vele.

- Hát fiam jól érzed-e magad, ma reggel?

Ennél több nem jutott a Vitéz és a mesemondó eszébe.

- Majd később kifaggatom - állapodott meg Mihály a mesélővel.

Elég az hozzá, hogy mindeközben Lajos feltőltődött a két kőmacska mellett, s ki is mondta a lényeget.

- A teringettét - nem szerette a urbánus finomkodást, mert ami a szívén volt az a száját is nyomban elhagyta.

A három sejk meg állt talpig aranyban, gyémánt diadémmal a fejkendőjén, mosolyogtak, aranyfogaik úgy visszaverték a fényt, hogy a debreceni szökőkutak fényjátéka bújjon el mellettük.

- A napszemüvegem - kérdezte Lajos Laci bácsitól, akit kicsalogatott a nagy fényesség a parlamentből.

- Tedd a kezed a homlokodhoz - Laci bácsi nem bírta a trehányságot.

- Hogy kerültetek ide szépséges ifjú sejk barátaink? - hebegte Lajos.

- A kapuban odaadtuk a burkusoknak egy aranyfogunkat, de raktunk be helyette másikat.

- Na most mi légyen - fordult Lajos Laci bácsihoz.

- Pakoljatok le itt a téren, látom hoztatok tevéket, és aranyos sátrakat, verjétek fel, csak ne szemeteljetek, addig mi bent egyeztetünk az ötökkel - Laci bácsi tapasztalt volt, igen sok delegációt fogadott már.

2.

A mesélő napokig nem tudta folytatni a történetet, majd látott egy apró reménysugarat, Csokonai délután visszaszekerezett Fazekas Mihállyal Debrecenbe, hogy a levendula illatú estét kitöltse, hozzáírt egy részt a Tempefőihez, az tovább szenvedett a gazember kiadóktól, otthon se rendeződtek a viszonyok, a ház is leégett még korábban, tűzvész után hetekig nem tudták rendbe tenni, Csokonai a kert végében ült egy nyári konyhában, végül is a kortárs írók próbáltak lelket verni a mélabús költőbe.

- Ne keseregj mér Mihály, amíg minket látsz - verte barátilag hátba hol az egyik, hol a mások költőtárs.

- Nem lesz ebből soha rendes ház már, legfeljebb dohányáruda, olyan füstös.

Egy Debrecenből Csurgóra települt tanár, aki annak idején a fejébe vette, hogy a debreceni költő neve alatt irodalomról, sőt még azon is túl mutató dolgokról fog beszélgetni az ifjúság előtt, meghívta másnapra a szintén debreceni születésű T. János, költőt, amikor Földi János Hadházon ennek hírét vette feltarisznyázta Nép Szabit, hogy menjen azonnal Csurgóra, hogy hallgassa meg, hogy ott miről beszél a T. János, aki két héttel korábban volt Debrecenben, pont a ledózerolt Kölcsey Ferenc uram házának hűlt helyén üldögélt népes hallgatóság között, s Csinszka asszony rejtelmes bájairól beszélgetett, ott fölvetette azt a problémát, amin a mesélő megint megbotránkozott, hogy netalán tán, nem is hálta el a költőfejedelem urával Adyval a nászéjszakát. (ezt a részt semmiképp se meséljük el, ha a hallgatóságban 30 éven aluliak is tartózkodnak.)

- Jó lesz a körmére nézni, hogy mit beszél - morcogta Földi János.

Kétségbe esett Nép Szabi, rögtön mondta a gazdájának.

- Tekintetes egy Földi János uram, életem halálom kezébe ajánlom, nem tudok én írni, nincs rá módom, tönkre ment csurgói nyomdász, nem jelenik meg a Hírmondó,

- Nem baj fiam akkor hallgasd meg, mit beszél János, ami a fejedbe egyszer meggyökeresedik, nem tépik azt ki onnan, aztán majd tovább mondod, régen is így terjedtek a hírek, meg mind a mai napig így járkálnak a mesék is.

Felkerekedett hát Szabi, de hogy mit hallott ott, arról csak holnap tudok beszámolni, arról is csak akkor, ha valaki felrakja a You Tubera.

3.

Mindeközben Lajos kínlódott az aranyfogú ifjú sejkekkel, ha találkoztak szelíden rájuk mosolygott, aztán Laci bácsival kimerészkedtek, köszönték szépen a látogatást, a világszép legkisebb lány rossz természetére hivatkozva sajnálkozva elbocsátották őket, azok nagy örömmel tovább is álltak, mert nem is ide akartak jönni, csak megbokrosodott az egyik tevéjük, annak a nyomába szegődtek, kész félreértés volt az egész, szeretetben váltak el, s ha egyszer egymás felé járnak, ezt meg is ígérték egymásnak serkenő örömmel látják viszont a másikat.

- Na Matyival, meg a kétfarkú kutyával mi legyen Laci bátyám?

- Szólni kell Matyinak, hogy menjen körbe Brüsszelbe.

- De hát a dög odavan kötve a bódéhoz Bécs alatt.

Laci bácsi nem akarta megint kidoboltatni, hogy a Morzsihoz keresnek valakit, aki elvonszolja Matyihoz, jobbnak látta, ha keres egy izmos, legényt.

- Aztán ki lesz az Laci bátyám? - Lajos egyre jobban elbizonytalanodott.

- Ott áll tőled jobbra.

Tényleg ott állt a jó izomzatú, fürge, izzó tekintetű legény.

- Szereted- e kutyusokat? - Lajos jónak látta, ha szépen közelít.

Az váltig bólogatott, na azzal meg is volt az egyesség, elmondták hogy hol találja Gábor deák a kutyát, mert róla volt szó, korábban a Gül babában is szerepelt még Buda dicsőséges visszaszerzése előtt, de Laci bácsi jobbnak látta, ha kétfarkúságot elhallgatja.

- Na ezzel megvolnánk-csapta össze két kezét Laci bácsi, majd boldogra tekerte a bajuszát.

Gábor diák megkapta Morzsi koordinátáit, ráesteledett mikor megtalálta, nem is volt semmi baj, csak reggel, amikor meglátta, azonnal haza mobilozott, hogy baj van a kutyával, nem olyan, mint a többi.

- Most mit törődsz vele - mondták az otthoniak - a Matyi ebe, neked csak át kell adni.

Szégyellte Gábor diák nagyon a kutyát, úgyhogy ölbe kapta, úgy vitte Lettország irányába, hogy átadja a Vilniusban időző, szotyolázó Matyinak.

4.

Közben Béla háza táján egyik nap olyan volt mint a másik a hétfőt semmi sem különböztette meg a csütörtöktől, időnként egy rendezvény tarkította a napot, azokra jóval több kék bársony huzatú széket raktak le, mint ahány látogató érkezett.

- Mit hozott nekem Violám - kérdezte a fürge eljárót, aki a postát és az újságokat hozta el mindennap.

- Küldtek megint egy zsák Döbrögit - most Viola nem volt olyan vidám, karját meghúzta sok gyermekrajz.

- Ez már ezer meg még három, ha jól számolom - s berakta, mintha egy leporelló lenne a következő Döbrögiket a tartóba.

- Leporelló ária - nézett be a zeneis.

- Mit adunk mi ezért cserébe, ez a jutalmazás még a sírba tesz - Béla a leporellóban gyönyörködött, szebbnél szebb mentés Döbrögik sorakoztak a képeken, ez volt a térség legnagyobb leporellója, körbe lehetett vele hajtogatni a szobát, egy este Béla ki is próbálta, egészen szorosan kellett egymás sarkába hajtani a lapokat, s azok mint egy óriás kígyó tekeregtek.

- Még az is lehet, hogy az épületet is körbe érnék a Döbrögik - ezt csak úgy magának merte mondani.

- Ki gondolta, hogy ilyen járványszerűen terjed majd el az óvodákban a rajzpályázat híre - dugta ki a fejét a feldolgozásra váró könyvkupac mögül Katinka.

- Döbrögikkel álmodom - a kolléganő közmunkás volt, s csak annyi volt a dolga, hogy menet közben legyártotta az emléklapokat, nehogy megcsússzanak időben, s egyetlen Döbrögi bácsit rajzoló óvodás is kimaradjon. Az emléklapokon éneklő növendék libák alkottak sormintát, középen meg Matyi csépelte Döbrögi bácsit, aki hogy az egész ne legyen olyan borzasztó, és ne sérüljön a gyermekek lelke, vékonyabb volt az átlag Döbrögiknél, fémkeretes szemüvegben nevetgélt, sőt még integetett is, mint aki repülőt lát, pont úgy.

- Hogy néz ki ez a Döbrögi? - de aztán Béla nem kötözködött tovább, mert már 300 emléklapot kinyomtattak, beletörődött, hogy ilyen.

- Közbe meg semmink sincs, amivel jutalmazni tudnánk őket, mehetek megint kuncorogni a városházára, az alpolgármester már tegnap is elfutott előlem.

Béla szomorú volt, kiült a városháza elé az őszi napfénybe erőt gyűjteni.

- Kellett ez nekem ? - kérdezgette az arra járókat.

- Megérdemled Béla - mondta a kis medvés kőszobor a háta mögött - legalábbis Béla úgy hallotta, onnan jön a hang.

5.

Matyi és Gábor diák együtt nézték a kétfarkú kutyát, innen is onnan is, csak látszott szegény Morzsin a baj.
- Az hét szentség, hogy nem az a standard alaptörvény a kinézete - látta át a problémát Matyi.
- Ne vidd ezt te sehova, minek törnéd magad Matyi.
- Édesanyám megmondta, hogy Brüsszelben keresek valakit a kutya bajára.
- Megmondom én mit csinálj - hajolt egészen közel Matyi hallójáratához.
- Csapd le a farkát!
- Melyiket?
- Mind a kettőt!
- Ne izélj már egy disznót se tudnék levágni, nem vagyok én böllér, csak a végére megyek, belet pucolni se járok, csak tölteni szeretek, nagyon szépen tekerem a darálót.
- Hát azt már csinálod, ahogy akarod - azzal Gábor diák harmad magával kifordult Vilniuszból, a kutya meg megint ott volt Matyi nyakába.

6.

Csokonai úrhoz eljutottak T. János írásai, annyiban csodálkozott Mihály, hogy mennyit javult a papír minősége, de a tipográgiát hiányolta.

- Ebben a Jégkorszakban sehol egy nefelejcs - ez volt a poéta első meglátása, amikor kezébe vette kötetet, s azt nehéznek találta. Majd János úr legfrissebb költeményében, mintha csak a kert végében gyomlálna kezdte kiszemezgetni a szavakat, s azok jelentését úgy nézegette, mintha a Fűvészkertben idegen növényt találna, s mindenképp megakarná határozni, hogy micsoda.

Az igazsághoz tartozik, hogy ugyanígy volt János Úr is Mihállyal, botanizált, ahányszor csak olvasta. Nagyon ideje volt, hogy találkozzanak, de mikor Mihály volt Csurgón, akkor János koptatta az iskolát a vajszín városban, ha meg Mihály hazaköltözött a végzetes szerelem után, amiből nem maradt más a városra csak egy gyűrű és egy lila legyező, akkor meg János úr kerekedett fel Csurgóra, folyton elkerülte egyik a másiká

7.

A mesélő sehogy sem tudott elaludni, forgolódott, hánykolódott, már éjfél is elmúlt, amikor Parti Nagy Lajos odakuporodott az ágya szélire, mint egy rossz érzést, egyik kezével elsimította a lepedőt ráncait, a másikat a mesélő homlokára tette.

- Nem vagy te lázas?

A mesélő nem mondott se igent, se nemet, csak várta a mesét, de legjobban a megoldást.

- A kurtafarkú kutyáról mesélek - dohogta Parti Nagy Lajos

- Jaj, ne - sikított a mesélő, mert nagyon félre értette a testrészt, aztán, hogy hiba ne legyen a mesében, azt mondotta, szépen, de meg nem bántva az írót.

- Amikor azt mondod, majd mindig füttyögök..

- Hát jól van fütyörésszél csak, én nem bánom.

A mesélő félénken fütyült egyet.

- Nem lesz ez így jó - azzal Parti Nagy Lajos nagyon kerekre fogta az ajkait, mintha csak olyan szót akarnak kimondani, hogy ohm, de mégse szó lett abból, hanem egy olyan suhintás, mint mikor Matyi jól elnáspágolta Döbrögit.

- Így kell csinálni.

A Mesélő figyelte Parti Nagyot, megigazította a csónaknyakú kék hálóinget magán, mert az félre csúszott, aztán minden levegőt ott préselt ki a lyukon, szólt az bizony egyre szebben, mintha a mesebeli igazságos Mátyásmadár füttyögetne.

- Jó lesz, no, látod így kell csinálni minden alkalommal.

Akkor a Parti Nagy belekezdett a mesébe, egyszer volt hol nem volt egyszer egy kurtafarkú kutya - A mesélő meg résen volt, mindig jókor hasított a bársonyos éjszakába, a hattyú úszott fényes csillagképben fölöttük, amikor egyszer elvétette a rézfaszú bagolynál, de annak meg úgy örültek, mert rég beszélgettek róla, hogy egymás nyakába borultak, így fütyörésztek fél egyig, akkor a mesélő azt mondta:

- Most már itt van a pillámon a kék ruhás angyalka.

Akkor el ne kergessük - azzal Parti Nagy ráhúzta a pehelypaplant a mesélőre, az meg olyan édesen aludt, mintha csak az édesanyja hasában lubickolna.

8.

Matyi térült fordult, hazahúzta a szíve a lettektől, ahogy betoppant az országba, nagyon megörültek neki.

- Jó hogy hazajöttél Matyi, itt annyi munka van hogy kettőét is egynek kell elvégezni - Lajos nem merte azzal kezdeni, hogy hova lettek az aranyhajszálai.

- Mi szeretnél lenni amellett Matyikám, ami vagy - mosolygott jóságosan Laci bácsi, aki három helyett dolgozott, s nagyon igazságosan osztotta a munkát.

Matyit váratlan érte a nagy lehetőség, de aztán, mint akinek egy angyalka suttogja a jó választ a fülébe, félénken csak kimondta.

- Porcelánfestő szeretnék lenni Laci bátyám - erre Lajos is felkapta a fejét, mert őt meg a szobrászat izgatta egy ideje, ha a korcsolyázást nem vesszük figyelembe.

- Lajos, a szobrok már készen vannak - Laci bácsi így vélekedett.

- Nem baj az Laci bátyám, ha arrébb rakjuk akkor újak, nem ugyanazok a galambok pihennek a vállukon - erre már Laci bácsi se tudott mit mondani.

- Megnézzük mit tehetek - ez lényegében az jelentette, hogy rendben is vannak a dolgok.

Matyi meg úgy ahogy volt leült egy kis asztalkához, hogy megrajzolja az álmait, amit majd mind ráfest a porcelánokra.

- És a kétfarkú kutyával mi lesz Laci bátyám - Lajos úgy érezte nincs itt még minden lezárva.

- Arra is gondoltam, majd szépen modellt áll neked, a többi idejében meg elmegy őrzővédőnek.

- És édesanyám - Matyi a mamára gondolt, meg az ígéretre, hogy Brüsszelben kigyógyíttatják Morzsit.

- Majd megszokja - Laci bácsi nagyon hitt a hagyományok erejében.

Így aztán mindenki boldogan élhetett volna, amíg meg nem hal, ha el nem jön az ebédidő, mert olyankor minden mesét be kell fejezni.

Matyi álmai iránt nagy lett kereslet, előbb csak a csészéket keresték, aztán sorra mindent, egyre szürreálisabb képek kavarogtak a porcelánokon, de olyan színeket használt főleg azt a cinóbert, amelyik Van Gogh egy szőlőskert képén is felfedezhető volt, egy hölgy ilyen színű napernyőt tartott a feje felett, hogy végül Brüsszelbe is eljutottak a porcelánok, persze csak korlátozott számban, de ez már egy másik mese kell hogy legyen, azt hiszem az volt a címe, hogy Ki ivott a csészécskémből, ismerős mesei fordulat, de ennek ellenére plágiumról szó sincs.