24

Ide írhatsz...

FRANZ KAFKA:

Napló 1923 . június 12.

Az iszonyú utóbbi idők. Felsorolhatatlanok, szinte szünet nélkül. Séták, éjszakák, nappalok, semmi másra nem képesen, csak fájdalomra.

Már csak egy év és vége Franz 2024. június 3-án meghal, kapcsolatunk 10 éve 2013-om nyarán kezdődött, azzal hogy megpróbálok írni, némiképp megnyugtat, hogy Kafka természetes halállal ha meg, nem úgy mint Werther és Sz., van egy évem Franz Kafkával Berlinben.

Ó nem, nem a valóságos történetet írom erről a berlini tartózkodásról, nem is írhatom meg, hiszen kevés információm van, alig valami, csak elképzelek egy alakot, akit Franz Kafkának hívnak és egy nőt, akit Dorának, vele  nehezen barátkoztam meg Felice után, a város hangulata érdekel, ami persze olyan, mint a Kafka folyó, benyel, elsodor, előre közlöm, hogy a történet nem hiteles, és lehet hogy nem is ér véget Franz Kafka valóságos halálával, bár semmiképp se akarja feltámasztani, csak nem engedi meghalni. Kafka nem a magánügyem, nem az enyém, sok-sok Kafka kép él, inkább  egy olyan létezés, amivel szellemi rokonságba kerültem, nem akarom Kafkát megfejteni, Kafka az írás, ez persze tragikus is, mert milyen jó lett volna egy olyan boldog család, ami persze nem mindig volt boldog, mint a Thomas Manné Franznak is, de még ezt sem mondhatom ki, mert Franz Kafkának volt majd lett családja, hogy visszatérjek az elkalandozó mondat elejére, Kafka Berlinből eljut Jeruzsálembe, Kafka ott van az Ígéret földjén, és a világ számos pontján, ahogy Ábrahám, Izsák és Jákob fiai szétszóródnak, hogy Franzot álmatlanság és az álmok gyötrik ez természetes, a zsidók nem hiszem hogy máshogy és mást álmodnak, mint a többi nép, csak sok évezred alatt megtanultak szépen mesélni, kitől is?

Természetesen Mózestől, aki csak olyasmi mint egy egyiptomi irnok, vagyis a Mennyei Atyától, az Atya igen elégedett Franz írásaival, s egyszer néhány névtelen angyal jelenlétében meg is jegyezte.

- Ha én úgy tudnék írni mint Franz Kafka, akkor lehet hogy minden másként alakul. - De Mennyei Atya - mondá egy kisnövésű angyalka. - Franz nem fejezte be a történeteit. - Pont ezért gyermekem - simogatta meg a kopasz angyalkát az Úr keze.

ÁRNYAK

"Az ember nem az által világosodik meg,
hogy a fény alakjait képzeli maga elé,
hanem az által, hogy tudatosítja a sötétséget." (JUNG)

Csak egy egyszerű thonet szék,

elmesélhetném születése történetét,

a képzeletet mi létrehozta, őseit kik eljutottak

Párizs-i, Bécsi-i kávéházakba, ültek rajta Buenos Airesban

Főszereplő volt dédapja vagy nagybátyja 1920 körül

egy berlini rossz hírű bárban, de hagyjuk ezt még,

majd idővel mikor családfáját felállítom, múltját

újraveszem, most csak annyit, hogy ez a thonet, ott áll

szobámban a sápadag aranyozott fülű szekrény előtt,

nappal vélem szendereg, éjjel ha bevilágít ablakomon

a kerek képű Hold, őrt áll súlyos álmaim felett

mindegy, felesleges, képeim analizálni úgy sem lehet.

Carlnak, mert ez volt nálam a neve, hajnal volt

a napszaka, a hétfőket kimondottan szerette, ott állt

a mindig változó fényben, hol árnyékát oly gyakran

megszemléltem, s olykor eltöprengtem a thonet sors

felett, önmagát fürkészte, hogy miért van ma ilyen

árnya, a választ persze tudta, mindenről a Nap tehet,

ha nem vetné rá részvétlen sugarait, árnya se lenne.

Jó - mondtam Carlnak - akkor vegyünk ma valamit,

hogy átlássunk a sűrű lyukakon, mi okozza ezeket

a rád vetülő svájci árnyakat, nem lehet, hogy neked

tetszik a nemzetiszocializmus? Carl meglepődött,

nyekkent is egyet, nekem míg meg nem ismerem

minden szimpatikus. Carl árnya nem volt kellemetlen,

sőt volt benne némi megkapó, a Nap nevetett

ezen az örök hétfő reggelen, hogy a Thonettemet

forgó napcsapdába csalni hamis fénnyel mily könnyű volt.

HAMLET

Eddig ez a legjobb felvételünk Cincivel ez a mai, kár hogy az aláfestő zenét nem hagytam tovább menni, a Halleluja volt.  Megérkeztek a könyvek a 24 emeletes házról, egyet elhoztam, átlapoztam, bele is aludtam, talán két órányi álomtalan zuhanás volt, arra ébredtem, hogy nagyon-nagy vihar van, szeretem a vihart, nyitva felejtettem az ablakot, valahogy felkeltem, az ilyen kis alvásból nagyon nehéz visszatérni, az ablakhoz mentem, szemben van egy parkoló, a villozó narancssárga fényben  rendőrségi autók és rohamkocsi  mellett emberek álltak,  csak nem történt valami, nem akartam szemérmetlenül bámészkodni, elhúztam a függönyt, kimentem a konyhába teát inni, mire visszajöttem, mert csak kíváncsi maradtam, senki se volt a túloldalban, nem álmodtam, itt voltak, de hogy tudtak, ilyen gyorsan eltűnni. Arra gondoltam, hogy mostanában nem leszek öngyilkos, ennek a macskának senkije sincs rajtam kívül,  arról a házról az öngyilkosságok jutottak először eszembe, elszállt az álom, rossz szokásom szerint kinyitottam a Facebookot, Sz. egy ismerőse, én nem vagyok az ismerőse, sohasem találkoztunk, nem ilyen típusú a találkozás, ennek nagyon örülök, hogy ilyen szépen történt, hogy véletlenül se, sohasem, úgy ismerem Sz-t, mint Berlint, ahol négy órát, ha voltam, és a Hamletet, amit annyiszor láttam, de sohasem éreztem meg igazán, ahogy egy szöveget szeretek érezni.

Ezeket a dolgokat Sz. családja a felesége és a kislányok miatt, mindig el kell mondanom, hogy aki ír, az ki van téve olyan hülyéknek, mint én vagyok, aki nem tudja békén hagyni, valami szellemi kapcsolatot épít fel, mert nem képes máshogy élni, az ördög tudja mi ez, csak Mefisztó, mert ő is ebből a szálból szövődött ebből a varázslatból a szellemből, nem a valóságból, ez az irás egyik úja, hogy valakire támaszkodik, önző módon kihasználja a Mestert, az olyanokkal szemben, mint én vagyok tehetetlen, újabb világot álmodik köré, olyat ami sohasem történt meg és soha nem is fog, reális történet-e Jézusé, dehogy az, az olyan bolondok találták ki, mint mi, senki se kérdezi meg Jézust, hogy mit szól a halászathoz, vagy a vizen járáshoz, vagy a nagypénteki storyhoz, a nyakába van varrva és kész, nem választhat, nem válogathat.

Van-e lelkifurdalásom mások írásainak, sőt személyük felhasználása miatt? Természetesen van, és kérem, hogy a megfelelő helyen kapjam meg ezért a büntetésem, ne merüljenek a tettek a feledésbe, aki beleszeret a Weimari Köztárságba, Thomas Mannba, Berlin-Babylonban, az esőbe, Zu Asche Zu Staubba, a kabaréba, a hársfák illatába, a viharba, a Mester és Margaritába, Franz Kafkába, Mefisztóba nagyon hosszan sorolhatnám, hogy mennyi mindenbe az bűnhődjön meg.

Sz. ismerőse felrakott  kötetet, amit Sz. dedikált, a dátumhoz azt írta 2002. Nagyhét, igen most éppen nagypénteki idő van, nagypéntek bármikor lehet, lehet most is az van, Sz. kék tintával írta a könyvébe az ajánlást a kiadójának, ez annyira Kosztolányis, megleptek a betűinek a cirádái, néha én is szoktam ilyen farkincákat csinálni, például a nagy B-nek van jó nagy alsó hurka, töltőtollaim is vannak, tintám is, rendszeresen nem írhatok, nem merek tintával írni, valamikor vettem színes tinta patronokat, szeretek az ágyban írni, de ott rendkívül veszélyes a töltőtoll, kifolyhat a tinta a kárpitra (megint ez a nagyanyám nagypénteki szövege Mennykárpitja, hasadozik, most dörög is), milyen jól esne ebben a viharban a biciklin bőrig ázni, csakhogy éjjel után fél egy van, lenni vagy nem lenni?

Lenni, ebben nagyon különbözök B-től, a képzeletbeli ikerpáromtól, de nekem minden sokkal könnyebb volt, mint neki. Azt írtam a bejegyzés alá, hogy annyi mindent nem olvastam tőle vagy nem elég figyelmesen olvastam, ez igaz, nem tudtam őt megnyitni a szövegekben, de amikor olvasom, akkor ír, amikor ír, akkor él, ez gondolom az írásról, akit olvasnak, az mind él..., az első kötete, amit E-vel későbbi amatőr színjátszós Kafkával csináltak azt hiszem nagyon ritka kötet, kevés példányban van meg, tele van angyalos rajzokkal, még azt is hiszem megnyugtatna, ha megszámolnám az angyalokat, úgyis tele van ez a lakás angyalokkal, de hogy mennyien lehetnek, azt nem tudom, megszámlálhatatlanul sokan. Odakint azt hiszem szelídül a vihar, aludnom kellene, de kár lenne elmulasztani a vihart is.

Van ez a város, amit nem szeretünk, rettenetes hely, a város se szeret minket, de nem tudunk elmenekülni tőle, néha felcsillant benne valami, amit észre kellene venni, szegény város 1956 március 16-án a színházban, amit egy másik szerencsétlen itt született költőjéről Csokonaira kereszteltek, mert utólag ez a város mindig eljátssza a kiengesztelődést, ez elég visszataszító részéről, a Hamletet játszotta egy Mensáros László nevű színész.

KAFKAI ÁLOM SZ-ÉRT

Nincs olyan hazugság kedvesem, ami egyszer nem buktatja le önmagát - Sally Bowles nem mondja a Kabaréban, nem mondja a 30-as évek Berlinjében, de tudjuk jól, hogy mondhatná.

Bezártam az alpolgármestert abba az omladozó civis házba a Kút utcában, ne lábatlankodjon a rettenetes ötleteivel a szövegeimben és a sétáimban, nem tud kijönni, annyi lehetőséget se adtam neki, hogy kinézzen az ablakon, pont egy ilyen alakot rakok be az örökkévalóságba, hát nem általam nem, kaparjon magának, ha oda akar kerülni, bebújni egy mondatba, ezt tudják, itt van például egy nagy Z, előtte egy a, ez a Z hegyes, bármikor megszúrhatja, összekaszabolhatja, vagy egy k, én hosszú lábú k-t írok, olyan mint egy közép csatár, nem lenne jó, ha belerúgna, elrúgná stb. ordít mint egy megbántott Oláh Gábor, hogy akkor is szereti az art decot, ha megfeszítik érte akkor is, mit érdekel engem az art decoja, mikor a szecessziót szeretem, a kulcsot elhajítottam vagy beástam a Petőfi szobor alá, már nem emlékszem, kerestesse akivel akarja. Az alpolgármester nem tudja magát kiásni, nincs ásója, furcsa neve van, Zsuzsi vagy valami ilyesmi, de hogy biztos legyek a dolgomban, jéghideg szegeket verek a szúette kapuba, hogy megóvjam az egészségét, az udvaron hagytam egy kemény kalapot és Lilla legyezőjét, nehogy a melegtől valami baja legyen Rómában, ha nagykövetnek képzeli magát, arra biztatom, hogy a béke érdekében hívjon az udvarra a 24 emeletes környékéről néhány vadgalambot és küldje el követnek a Vatikánba, hátha javul a helyzete, de figyelmeztetem, ha ezt megteszi újabb szegeket vásárolok Sesztináéknál és megint beverem őket. A biciklijét még aznap elloptam, amikor a civis ház kapujának támasztotta, sőt mikor a biciklista nőcskéje szabálytalanul, a kormányt elengedve karikázott és eltanyált, eszembe se jutott, hogy segíthetnék neki.

BERLIN FELETT AZ ÉG


Ez csak egy álom
Es ist doch nur ein Traum
Csak kergeti a szelet
Das bloße Haschen nach dem Wind
(Dalszöveg Zu Asche, zu Staub)

Én is próbáltam elképzelni ezt a barátságot, ezt a hűségest, ez a halálon túlit is Max-szal, ami megmenti Franz írásait,  csak nem megy, nő vagyok, és sohasem voltak ilyen mély barátságaim, a Te helyzeted nyilván más - az angyal pont úgy állt a háta mögött, mint ahogy az a Berlin felett az égben történt, szerette azt a részletet a filmből, mikor  az emberek a  Nyugat-Berlini könyvtárban vannak, a  Potsdamer Straßén a  Kulturforumban, még áll a fal,  eltűnt  a Posdamer platz,  hallani lehet a gondolataikat,  az angyalok megfogják az olvasó vállát, ezt jól kitalálta Handke, ez nagyon erőteljesen hatott rá, de sohasem gondolta, hogy ez vele is megtörténhet, nem hitte, hogy  Sz. ott áll mögötte és úgy várja, hogy megtalálja a szavakat, hogy írni tudjon, már olyan sok időt elvesztegetett 10 éve kínlódik, bezárta magát a lakótelepi lakásába a macskával és gyötrődik.

Együtt olvasták Franzot.

"Egész testem óva int minden szótól, és mielőtt leíródna, minden szó körülnéz megannyifelé; mondataim szabály szerint széttöredeznek, bensőjükbe látok, hanem akkor már hagyhatom is abba. "

Csak most, csak most tovább tudjon menni - érezte az angyalt, de ő kifordult a forgószékével a laptoptól, bár nem tudta, hogy pontosan hol lehet ebben a szobában.

- Nem tudom milyen lehet úgy szeretni, ahogy Franz szereti Maxot, megbolondulok ettől, attól is hogy Te tudtad, írtál Max nevében, mintha Te lennél Max, ezzel meg is szerezted Franz szeretetét, engem annyira lefoglalt Felice, hogy Maxot nem is vettem számításban, holott azokban a levelekben sokkal jobban benne volt, mint a Felicének írtakban, vesztettem.

Visszafordult, és tovább olvasta a Maxnak írt levelet.

"Ma este még nem megyek, hétfő reggelig, az utolsó pillanatig egyedül akarok lenni. Ez, hogy így ott vagyok önmagam sarkában, olyan öröm még, amely átforrósít, ez egészséges öröm mindenek ellenére, mert megteremti bennem azt az általános nyugtalanságot, amely az egyedül lehetséges egyensúly forrása. Ha ez így menne tovább, mindenkinek a szemébe nézhetnék, amire pedig például veled szemben a berlini utazás előtt, sőt még Párizsban sem voltam képes. És észre is vetted. Annyira szeretlek, mégsem bírtam a szemedbe nézni. - Beszélek itt a magam dolgairól, és közben neked is bizonnyal megvan a magad baja, hétfőn az irodában nem várhatnék egy lapot tőled, hogy s mint vagy ügyeiddel? Nővérednek sem gratuláltam még. Ezt hétfőn pótlom.

Franzod"

- Látod egyedül kell lennem, egészen egyedül, ezt az egészet egyedül kell végigcsinálnom.

Max Brodhoz[

Prága, 1910. december 15., illetve 17.]

Kedves Maxom, hogy erről a hétről ne kelljen többé beszélni: megismétlem még előbb, amit már tudsz, hogy mindent egyidejűleg láss. - Ez a hét olyan jól alakult számomra, ahogyan csak körülményeim valaha is engedhették, s ahogy a jelek szerint mostantól már aligha engedik. - Berlinben jártam, és hazatértem után annyira lazán vagyok csak jelen megszokott környezetemben, hogy - ha ilyesmire bármi hajlandóság volna bennem - állat módjára is járkálhatnék. - Nyolc teljesen szabad napom volt. A hivataltól csak tegnap este óta kellett félnem, hanem akkor úgy elkezdtem félni, hogy a legszívesebben az asztal alá bújtam volna. De ezt magam sem veszem komolyan, mert nem önálló félelem. - Szüleimmel, akik most egészségesek és elégedettek, szinte sosincs vitám. Csak apám bosszankodik, ha késő este még mindig az íróasztalomnál lát - mert úgy véli, túlságosan szorgalmas vagyok. - Egészségesebb voltam, mint hónapokkal ezelőtt, legalábbis a hét elején. A zöldség oly jól s csendben költözött belém, mintha valóban egy szerencsés véletlen táplálna, külön ennek a hétnek a kedvéért. - Idehaza nálunk csaknem teljes volt a nyugalom. A menyegzőn túlesvén, ki-ki az új rokonságot emészti. Egy ifjú hölgy, akinek zongorázása hébe-hóba hallatszott, pár hétre elment körünkből. - És mind e jeles dolgok épp ősz végén értek engem, oly időben tehát, amikor mindig is a legerősebbnek éreztem magam.



HÁRMASBAN

Max Brodhoz 2023. június 25.

Kedves Max, egy ismeretlen kelet-európai nő vagyok, aki Franz naplóit és leveleit olvassa, a neked írtak is, örülök hogy megtaláltad a számításaid Palesztinában, egyenlőre a távolság és anyagi okok miatt nem tudom ezt az utazást bevállalni, de gyakran gondolok, mint valami álomra egy áttelepülésre. Beiratkozhatnék egy héber nyelvtanfolyamra, és találkozhatnék egy nővel aki jidisül és héberül is beszél, haszid történeteket mesél, olyanokat, amiket az apjától hallott, egy ekkora, 24 emeletes házban olyan sokféle ember lakhat.

Még egy hét a szörnyű hivatalban, persze hogy jó volna az asztal alá bújni, de nem lehetséges, ezért ahogy belépek minden értelmes gondolkodást felfüggesztek, kiüresítem az agyam, mert nincs szükség rá, minimálisra tekerem az agyműködésem, felesleges energiát nem pazarolok el, s úgy viselkedek mint egy meghunyászkodó gyermek a porosz iskolában, akit az iskolamester bármikor megfenyíthet, mert a háta közepén is érzi a kutató, vizslató, rosszindulatú tekintetét, ha ezt kibírom két hét szabadságra megyek, terveim szerint az időm nagy részét Berlinben fogom tölteni, Steiglizben vagy Charlottenburgban, a kilenc huszas Prága-Berlin járat a Freidrichstrasséra fog megérkezni, ehhez elolvastam a megfelelő irodalmat Kastner Eric és a detektívjéből, ahogy lepakolok, a szállodát még nem választottam ki, sétálni megyek a UNTER DEN LINDEN hogy érezzem a hársak illatát.

Különbözik-e a berlini hársak illata a prágaitól kedves Max, Palesztinában vannak hársfák, nem írtál még róluk, érzed őket, és ha érzed akkor mire gondolsz Prágára, Berlinre esetleg Budapestre. Éppen benne vagyok Franz egy szövegben, azt hiszem az lesz a címe a "kis romlakó". (Naplók, 32-39.p.)

Mikor megyek strandra? -gondolom ezt kérdezed. Majd Berlinben sort kerítek rá, hogy hol találok a környéken zöldségest még nem tudom, de majd utána nézek, szerinted egy 264 lakásos tömbházban hány agglegény lakhat? Néha majd írok a házról nektek.

Lou

Mennyi dolog fér bele egy reggelbe, az emlékeink, azok az apró dolgok amelyek egy városban történtek velünk, és olyan dolgok, egy magasház néhány lakójának története, akiket nem ismerünk, idegen városok képei, ahol sohasem jártunk, valaki más emlékei Berlinből, Goebels 1933-om június 4-ei naplóbejegyzése a római utazásáról, nem Goethe-i magaslaton, találkozása Mussolinivel, reneszánsz ember, antik hatású - írja a vendéglátójáról. Goebbels pedig olyan nekem, mint egy kiéhezett egyiptomi, ha Mussolini egy antik hatású reneszánsz ember. Ilyen ha nagy lelkek és birodalmak találkoznak, eszembe jut az a szöveg, amivel Klaus Mann indítja a Mefisztót, a miniszterelnök születésnapja, így már nem is nehéz elképzelni Mussolini Göbbelsnek adott estélyét, Magda drága pompásan néz ki. A Goebbels Mussolini képe tovább árnyalódik: "világos fejű, vad forradalmár". Goebbels néhány idézet foszlányt is beszúr a szövegbe: "Sajtószabadság csak az állam javára". Ezen eltűnődöm". Gobbels jó hírrel távozik Rómából. "Mondja meg Hitlernek, rám mindig számíthat. Tűzön-vízen át vele megyek." A bejegyzés elején Gobbels megjegyzést tesz Mussolinire "Kicsi, de nagy a koponyája." mit számít hogy kicsi, mikor Gobbels, a nagy író azzal zárja a bejegyzést, hogy: "Egy egészen nagy embert ismertem meg." Hány centi lehet Goebbels, hogy Mussolini kívül kicsi, belül nagy, mint a Führer. (Goebbels: Napló, 96-97.p.)

Más szöveg után nézek, aztán a képeslapjaim közt turkálok, találok egy virágos üdvözletet Zürich-ből, a házak régiek és szépek, de a város toronyházával kezdtem a reggelt, a modern vasbeton építészettel, ami megoldja a szocializmus lakásgondjait, kis telken óriás háztömböket kell építeni, aztán egy riasztó képet nézegettem, a nyugat-berlini Kulturforum fotóját 1985-ből, persze lehet, hogy nem így van, de úgy képzelem, hogy ebben a kívül visszataszító komplexumban van az a könyvtár, ami szerepel a Berlin felett az égben.

CSEHSZLOVÁK TÁNCÓRÁK

Egy álmatlan lakó a 13-ról

A város lakói közül néhányan rendszeresen

fellopakodtak a 24-re sátorozni, elterjedt,

hogy van a városban valami helyi földalatti

mozgalom, így próbálták elleplezni magukat,

majd mikor a hatóságok lefoglalták a csehszlovák

sátrakat és kemping székeket, egy gyanús küllemű

lila melegítős alak, valami összeköttetés révén,

lehet hogy nem is volt semmi ilyen, elterjesztette magáról,

hogy Pikula elvtárs a keresztapja, ezért is hívják Gyulának,

neki engedélyezték, hogy a tetőteraszon táncórákat

szervezzen nyugdíjasoknak.


Ne feledjük el, hogy akkoriban a 70-es évek közepén,

a szocialista dolgozó nők, 55 évesen tették le a kalapácsot,

nagy kedvük volt napsárga, margaréta mintás

karton ruhában táncolni Bohumillal, mert Gyula igazi

neve Bohumil volt, maga is ott volt, mikor keresztapja

egy kisebb társasággal, vasalt inges, nyakkendős urakkal

mint magaslesi delegáció, egy kora nyári

szerda délután a szinteket belengő krasznaja illatban

felliftezett a tetőteraszra, egyenesen Keletre nézett,

elrévedezett, majd közölte, hogy csodálatos

fehérséget lát a puszta irányában, a többi elvtárs is arra

nézett, s az egyik hangosan kimondta, amit nem

kellett volna, hogy az ott egy szocialista libafarm,

de Gyula szerencsére észnél volt, s azonnal kiküszöbölte

a hibát, hogy lenne már az libafarm - szólá el magát

csehül, jehněčí oblak, mikor az ott bárányfelhő vonulás,

attól olyan szép a hortobágyi táj, ettől fogva Gyula

szabadon mozgott a toronyházban és a tetőteraszon,

bizonyos hölgyeknek lehetőséget biztosított,

hogy egyenletesen barnuljanak, a napolaj a zsebében volt,

arra vágyott, hogy a fürdőruha pántok és megkötők ne rontsák el

az akkoriban rendkívül divatos kánikula ruhákban pompázó

testek harmóniáját. Kovácsné a 16-on varrt, az anyagot ketté

hajtotta az ágyneműtartós heverőn, amit nem használt,

csak ritkán, mert a férje Kovács az NDK-ban dolgozott,

a flokon hosszabb oldalán végig száguldott a naumann

márkájú almazöld varrógépével, a férje hozta használtan,

mert odakint jobban lehetett csencselni ilyen régebbi gépeket.

Te Marika, nem tudna nekem is hozni Ernő egy naumannt,

kifizetem, nem hozott, hamarabb kellett volna szólni,

az Ernő lelépett egy német nővel, szegény asszony

belevarrta a bánatát a kánikula ruhákba, nagyon

csúnyákat mondott ahogy rátette a lábát a pedálra,

szidta Ernőt és a csámpás bárizsnyát, varrt tovább,

tetszőlegesen kiválasztotta a szabadon maradt

két rövidebb oldal közül az egyiket, még csak nem is gombostűzött,

és begumírozta, mikor kész volt széthúzta, hogy mennyire tágul,

hogy 22-en lakó egy mázsás hidrogén szőke Jolánka

is beleférjen, Jóska, a portás a mai napig emlékszik a 3-ról

Nagy Amálka közértes kiváló dolgozóra, milyen boldogan

szalad ki a házból, a nyolcas buszhoz, a körjárat itt

fordult a ház előtt, Amálka mindkét vállán

három világosabb csík volt. A portárs megnyugodott,

mert kétségei voltak, igyekezett mindenre figyelni,

de 264 lakás az sok volt, pedig akkor nem volt

ekkora a mozgolódás, szegény feje hetente egyszer

emlékeztetőt írt az eseményekről, ez olyan hivatalos

dolog volt a hangulatról. Még csak az kellett volna,

hogy itt történjen valami, úgyis mindenki kíváncsi volt a házra,

hazamentem Pocsajba, ott se az érdekelte a falusiakat,

hogy mi van velem, hanem hogy mi van a házban.

Mi lenne semmi, mert nem is volt semmi, el voltunk,

mint máshol. A régi portás mindent megbánt, azt is hogy

figyelte Amálkát, később már nem foglalkozott

Kovácsné kánikula ruháival, a 8-ason mindig ugyanaz a két

sofőr volt a Jancsi és a Sanyi, Amálra egyszer rázárta

valamelyik a középső ajtót, nem lett nagyobb baja,

bevonszolták a presszóba és adtak neki valamit inni,

pedig mindig a lifttől rettegett és a csótányoktól,

Szabóék a 19-en egy este megszámolták őket, 199-en

voltak az ugye prímszám, a gyerek kapott egy vörös csillagot

másnap, mikor a matematika tanárnak beköpte, hogy

a csótányok prímsort alkottak az éjjel, egy idő után

a hölgyek mind ilyenben jártak, sovány hurkák,

vastag hurkák, mint egy falatozóban, hogy Kovácsné

tudománya hogy terjed el a toronyházban, arról nem

tudott Jóska biztosat mondani, az érdekelte őket,

hogy van-e rajta zseb, már hogy lenne rajta zseb,

majd vesződök én nekik a zsebbel egy százasért,

annyiba kerültek a ruhák, de egy agglegény ki Kovácsné

alatt lakott panaszt tett, hogy nem tud aludni, mert valami

istenverte gép zakatol felette, mintha golyószóróval

szórakozna valaki a házban, szétzúzza a gondolatait.

Nem táncoltam soha a tetőn, mindig készültem,

most már sajnálom, nem volt nekem időm arra,

hogy olvassak is, ide a moziba néha leugrottam

a gyerekkel, mikor nagyobb lett már nem mentem,

ott tudtam volna aludni, de az is megszűnt.


Az angyal meglepődött.


- Nem tudja hányasba lakott az az agglegény.


- A 15-en kellett laknia vagy a 17-en. Megőrültem,

magamba beszélek, kit érdekel ez az egész,

aludni kellene, mindjárt elvágódom, Kovácsné,

tapintatosan meghalt, jobba állt neki a paróka,

mint az igazi haja, már nem tudom melyik

évben, valami sorozat ment a tévében, mikor

feljöttek a szállítók, vágni lehetett a csendet,

aki ide bejön, az egyszer ki is megy, kiugrik, 

honnan jön ez a hársfa illatos lágy szél,

ez nem hagy aludni.

1912. X. 13.
Felice Bauernek
Nagyságos Kisasszony!
...
Bárcsak én lennék az immanuelkirchstrassei postás, aki a lakására kézbesítené Magának ezt a levelet, s nem hagyva, hogy feltartóztassák a megdöbbent családtagok, a szobák során át egyenest Magához sietne, s a saját kezébe adná a levelet; vagy állnék inkább én magam a lakásának ajtaja előtt, s nyomnám végeérhetetlenül az ajtócsengő gombját a magam örömére, minden feszültséget feloldó örömmel!
Híve, Franz K.
Prága, Pořič 7.


Amennyiben annyit tudtam volna

a Felice Bauernek írt levelekről 1985-ben,

mint amennyit most tudok, akkor azt a kis

időt arra szánom Berlinben, hogy megkeressem

az Imanuelkirchestrassét, még szerencsém is

lett volna, Felice utcája, az Imanuelkirchestrassét

megtaláltam a térképen, Pankovban van

közel a Mitte-hez, a zsinagógához

a temetőhöz, mi is a fal keleti részén voltunk,

a Nyugatiról a gimnáziumi német nyelvkönyvből

semmit se tudtunk, ezen a szombat délután

kihalt volt a város, az Alexanderplatzon

a világóránál álltunk, némileg meglepett,

hogy ez pavilon szerűség Berlin központja,

s ez a szív, alig dobog, ketté van vágva,

az óránál négykor találkozunk - mondta

a tanárnő, s mi szabad utat kaptunk,

gyors bevásárlás az óra mögötti

áruházban, ott kóvályogtam, semmit

sem találtam, mi örömöt okozott volna,

de venni akartam valamit az otthoniaknak,

az utcán minek nem tudtam a nevét

a Brandenburgi kapuhoz siettünk, kevés

időnk maradt, a háború nyomait néztük,

szétlőtt épületeket, átláttunk rajtuk, semmi nyoma

sem volt a kávéházaknak, a zsibongó Posdamerplatznak,

a kék lovaknak, az éjszaka Babylonná változó Berlinnek,

Erika és Klaus Mann-nak, Hedwig Dahnak,

ez már azután volt, hogy Bábel és Babylon

leomlott, a törmelékeket elhordták a berliniek,

és nem szólt a kapunál oly méltóságosan,

mint otthon a kis szobámban a Bach Brandenburgi

versenye, iszonyatos volt a csend a kapu mögött

fehérlő fal, semmi értelme se lenne tovább menni,

el akartam ezt a berlini délutánt felejteni,

az Unter den Linden nem éreztem a hársakat,

se Goethét, se Walther von der Vogelweidét,

se Bruno Gantz, se Walter Benjamin gyerekkorát,

se Hamlet apjának szellemét, ahogy a kapu

felett lebeg, talán tudatalatt Kafkát, de akkor

még nem ismertelek, se azt hogy hova

lett Berlinből a Kék angyal és a sok virág,

mintha nem lennének itt színházak,

nem játsszanak Wedekindet, sehol

egy szabad Lou Salome, kaliberű nő,

minden oly egyszerű és kimért,

talán ha bementünk volna a Pergamonba,

még megmarad bennem Berlinről valami,

vagy megtalálom a szétbombázott

könyvtárat a hársak alatt talán akkor

véget ér ez a földalatti bunker lét.

.

A HUSZADIKON

A KALAUZ

Végső soron minden történet PÁRHUZAMOS, egy másikkal vagy többel, van olyan asszociációsláncsor ami megteremti a kapcsolatot, azt írod Berlinből.

"... és felnézett az égre, amely most is, mint már napok óta, szürkén és vigasztalanul borult az idegesen rohanó város felé. Inkább egy krimibe illene egy mondat" (B.SZ.: Berlin Hamlet, 65.p.)

A vonat utáni kocsiban, az elsőben kezdem az ellenőrzést, amikor a szerelvény végére érek, akkor megállok a lezárt ajtónál és nézem hogy szabadul a vonat a tájtól, hogy zakatol a síneken, hogy igyekszik és mégsem tud elszakadni, kötött pályán kell haladnia, így futnék ki én is ebből a világból, de nem tudok, mint a vonatok.Este fél hétkor bekapcsoljuk a tévét, közben megvacsorázunk, de ez régen volt, most nem tudok úgy tévézni a reklámok miatt, mint régen, ülök a félhomályban és másra gondolok, valahogy eltelik az idő 10-ig, akkor kinyomom a tévét. Kimondok egy nevet, ami olyan mint egy tettenérés Peter Falk, mindenki tudja a házban ki Peter Falk, 24 szinten nyomozott vasárnap esténként, nevettem is, hogy Nagyék és Kissék is pont úgy ülnek a kagyló fotelben, mint mi, a tévéjük pont abban a sarokban van, mint a miénk. Elegem volt mindenből, legfőképpen a tévéműsorból, már 91-ben elegem lett, egy este lementem a Híradóba, megtetszett a film címe Berlin felett az ég, én is minden reggel kimentem az erkélyre megnézni az eget a kávéhoz, a férjem még aludt, az első járat négy óra 17 perckor indult, ő hatra ment a Konzervbe targoncázni, összevissza csalingázhatott a gyárudvaron, megkergethette a macákat, a főnöke a Gólya néni, kis alacsony kontyos nő, rendes volt, egyszer megbüntette a Bandit a kergetőzésért, nem kapott november hétre semmit, sarkába volt a Csillukának, annak a fiúja észrevette az üldözést, kirángatta Bandit a targoncából, bevágta a zöldborsós ládák közé, iszanyatosan büdös tud lenni az erjedő borsó, szerencsére ott volt Gólya néni, csak úgy szikráztak a kontyában a hullámcsatok, szétkapta őket, na akkor Bandikámnak ugrott a videó, mert arra vágyott, a fenét se érdekelték azok a szennyes filmek, amit a konzervből hozott, sose nézte, hogy milyen az ég, a targoncában a feje fölött volt egy kis tető, ami megakadályozta, hogy elázzon.- Minek fésülködsz Bandi, fúj a szél - mondtam neki, de csak tovább fésülködött.Tőlem meg azt kérdezték, ha valaki meg tudta, hogy hol lakom, hogy nem fúj itt jobban.- Csak, mint máshol, nem érezni a szelet, csak hallani, ahogy fütyöl, aztán röhögtek az utasok, hogy a vonatnak én fütyölök, otthon meg a szél, Bandi pedig fütyölt rám.Bandi most itt függ a falon, már nem zavar, mikor egyre kisebb lett a Konzerv, nem kellett annyi targoncás, Gólya néni nyugdíjba ment, jött valami hülye, és mindent átszervezett, Bandi belebetegedett, nem látszott rajta semmi, csak semmihez se volt már kedve, attól tartottam, hogy felmegy a tetőre és elintézi magát, de nem, kegyelmet kapott, egy éjszaka elaludt, azóta jóban vagyunk.

Rákaptam az olvasásra, idejártam a vasutasba, a Szárnyaskerékbe könyvekért, egy délután, mikor felmostam a folyosót, mert azt se akarózott felmosni senkinek azt mondtam Kissnének és Nagynénak, akik egyszerre bújtak ki az ajtó a csörömpölésre, hogy Colomo hullát talált a Tiergartennél, azt se tudták hol van az a Tiergarten, mintha Los Angeles-i lenne a bűn, ott bizonyára több gyilkosság volt, csakhogy mindet kiderítették. Amikor sokáig gondolkodom valamin elmaszatolódik a kép, Colombo olasznak mondta magát, dehogy is olasz, olyan csavaros esze van, mint egy zsidónak, az epizódokra nem emlékszem, a férjem az ismétléseket is megnézte, elábrándoztam, ha nyernénk a Lottón én se így néznék ki, azonnal elmennék innen, más világ volt, tágas és úszómedencés, rendesen jártak fodrászhoz, kimehetnék mi is Amerikába, hogy legyen úszómedencénk, erre Bandi elkezdett káromkodni, hogy mit képzelek én, hogy nekem semmi se jó, a figura megmaradt, a ballonkabátos alak, a filmben felfedezi Nyugat Berlint. Egyszer megnéztem a Casablankát, na nézd csak a Rick ballonját megörökölte a Colombo,

Egy jelentben, azt hiszem így kell mondani, mikor a büfékocsinál vacsorázott, azt nem gondoltam, hogy a Nyugat-Berliniek az utcán esznek, mire a film ideért már itt is voltak a városban ilyen hamburgeres lakókocsik, Bandi két hamburgert is meg tudott enni egymás után, teleszájjal udvarolt a szőke macának, messziről elárulta az olaj szag, tudtam hova jár, gondold el ezt a szagot ebben a 24 emeletes házban, ahol minden egymás alatt-felett van, a vasárnapi rántott húsokat sült krumplival, mennyi olaj égett itt el, az ilyen háznak Amerikában magas ház a neve, nem felhőkarcoló, itt néztük Bandival, ahogy New Yorkban a két torony leomlott, közben köröztek felettünk a szovjet vadászgépek, mi lesz, ha egyszer belerontanak ebbe a házba. Féltem..., de láttunk szépeket is, a virágkarneválra innen indultak a kocsik, a Bandi szerzett egy kukkert a Bisztróban, azt mondta madárlesre megy a Hortobágyra.Miért pont Peter Falk jutott eszembe, ezen tűnődöm, a zsidó származása bizonyos, Nagyné mindig kölcsönadta a Nők Lapját, de hogy pontosan honnan is vándoroltak ki a nagyszülei Amerikába, annak minek utána járni, cseh, magyar, orosz, nincs sok érelme kikutatni, kezeltem én mindenfélének a jegyet, nálunk is akad ilyen is olyan is, az egyik nagynéném férje, egyébként rendes ember, odakozmált, fekete még nincs, szegény zsidók, sajnálom, persze hogy sajnálom Anna Frankot, estin leérettségiztem, a Szárnyaskerékben  könyvtárosnő sokat segített, adta a rövidítéseket, de erre azt mondta, hogy nem olyan hosszú, olvassam el, a vonaton tanulgattam, a történelem könyvet szerették a legjobban, Szolnok és Szoboszló között péntekenként felolvastam abba a kupéba, ahol az ismerőseim ültek, csupa rendes ingázó.

- Eszem a szádat - mondták ilyenkor, de nagy hülyeségeket olvasol Katica, és fetrengtek a röhögéstől, még a prímás úr is nevetett teli szájjal, mert büszke volt az ezüst fogára, a fél perputty oda lett - szólalt meg hirtelen az öccse, ezután még belefért egy kis muzsika, de pénzt nem fogadtak el.

Horthy Miklós kormányzó úr,

ha felpattan a kese szőrű lovára

elküldi a cigányokat a Mennyországba.

Ezután az utasok minden pénteken beszámoltak arról, hogy milyen a Mennyország és milyen príma helye van ott a rokonoknak.

Zebegény elvtárs hívatott, valaki beköphetett, hogy mit bratyizok én az utasokkal, a nevelés a szocialista népművelők dolga, nem a kalauzoké, túl léptem a hatásköröm, de azért csak rágták a fülemet, hogy olvassunk már valamit, mert ha nem akkor bemennek a büfékocsiba és elisszák a fizetésük, mit tehettem, belekezdtem nekik a Félkegyelműbe, tetszett is a vonatos rész nekik, később már nem annyira.Köztük is annyi a gazember, mint bármelyik másik nemzetben, mert zsidó nem rossz és nem jó és én se vagyok se rossz, se jó.

A Colombo egyszer elkapott egy szeplős ír terroristát, érdekes hogy elfelejti az ember a krimiket, gyilkosság nem volt a házban, csak az öngyilkosok.

Nem született gyerekünk, az elején még elgondoltam, hogy lehetne, de aztán beletörődtem, most meg hálás vagyok a sorsomnak, hogy így alakult, rengeteg emlékem van a munkámból adódóan. Nagyné nem győzi pénzelni a fiát, egyedül valahogy kijövök a nyugdíjból, megint ismétlik a Colombot, beülök a tv elé és megnézem színesben, semmit se csökkent a távolság, a Dallas is megy megint, ott azokat a nagy ablakos toronyházi irodákat szeretem nézni.

Nyár van, tépázza a szilfákat a Piac utcán a szél, a botlatóköveket áttörölgeti majd a zápor, én nem is tudtam, hogy itt ennyi zsidó lakott, az én családom bélteki, Bandié isten tudja hová való, nem az én vonalamon van Bököny. Hova lettek, az utcákat se így hívták, kaptam egyszer egy csomag sápadt képeslapot a városról, nem tudtam sehova se elküldeni, az egyiken a régi állomás volt, előtte óriás kerek virágágyás, a másikon a Royal szálló, Petőfi mögött a zsinagóga, na ezt jó helyre állították, sokáig jó volt innen nézelődni, leláttam a parkra, fél nyolckor elindult a szökőkút, az óriás betoncserépből kibuggyantak a színes vízsugarak.

Egy nap akkor hétre kellett mennem a Marika bőg az állomás előtti árkádosban, neki is rengeteg baja volt a galambokkal, mire a végére ért az árkádosnak, visszanézett egy galamb megint odapecsételt az elejére. Kérdezem, hogy mi baja, a vezetőség szemlézett és az Árkos elvtárs leszúrta, mert a fekete emléktáblát összepiszkították a galambok.

- Miféle táblát - .Marika felállította a létrát és elkezdte csutakolni.Akkor vettem észre, hogy azokat innen vitték el. Jó volt itt lakni, mikor dolgozni jártam, egy kalauznak ideális, fiatalon a fekete vonatra kerültem, ott volt egy mentorom, nagy darab ember, az megtanított a szakmára, aztán sikerült átkerülnöm pesti gyorsvonatra, akkor még a kupékban voltak fényképek az állomásokról, míg kezeltem a jegyeket, mindig megnéztem őket, egy kocsiba négy kép volt, középen a tükör, egyet megjegyeztem Anhalter Banhof, nem tudnám megmondani, hogy mi fogott meg benne, egyszer egy Berlinbe dolgozó jegyét kezeltem, megkérdeztem, hogy milyen az Anhalter Banhof, azt mondta nincs ilyen állomás Berlinben.Ugye van, lennie kell ilyen állomásnak - az angyal elgondolkodott, egy délután járt azon az állomáson, tele volt zsidó gyerekekkel, azok ott ültek a csomagjaikkal a peronon és várták a vonatot.

PETŐFI TÉR

"Az Alexanderplatzon az U-Bahn bejáratánál
eltaposott kartonpapír. Átépítés alatt
a tér. Itt minden fegyelmezett. " (Borbély Szilárd: Berlin, Hamlet, Alexanderplatz)

Most, hogy átrendezték mielőtt felment

a 20-ra, körbejárta a teret, a házhoz közel

álló padokat így nyár este elfoglalták,

őket fentről nem lehetett észre venni,

mert ezen a részen még ott hajlongtak

azok a fák, amelyeket életének kezdete

óta ismert, nem felfelé nőttek, nem akartak

versenyezni a házzal, oldalra nyúltak,

ha felemelte a kezét megérinthette őket,

a nő aki a padon ült elfoglalta magát,

a mobilját nézte, a másikon egy öreg

hajléktalan ült, várta hogy a Cella-bár

mellett kinyisson a hajléktalan szálló,

bár lehet, hogy ezt az éjszakát a szabadban

tölti, egy farmerdzsekis nő, a Piac utca

felől átment a zebrán, a hatot harangoztak,

elbizonytalanodott, hogy merre menjen,

majd egy alacsony rézvörös emlékműnél

megállt, leolvasta, hogy minek is van ott

az az átlátszó vasház, a teret 1944-ben

lebombázták, a nő körbe nézett, nem volt

foghíjas telek, s valami furcsa érzése támadt,

hogy most ott áll, ahol történt valami,

eltűnődött, hogy a 68-ból jött ki, a városiak

elfelejtetették a Killer-ház igazi nevét,

néhányszor volt a ház alatti nyirkos pincében,

mit óvóhelyé alakítottak pont abban az évben,

de nem tudta elképzelni, hogy mi történt

a ház alatt mikor bombáztak, a vas emlékmű

és a Killer-ház talán 30 méterre van, vagy annyi

se, a tér felőli házak már azután épültek,

de hova lettek a törmelékek, nem ment be

a parkba, a lakó a 20-ról mellé ért, de ők

nem ismerték egymást, a farmerdzsekis nő

elindult a valamikori zsidó ispotály felé,

egy lezárt barna- elpiszkolódott fehér épület,

már senkinek se kell, a színei olyanok,

mint amilyen a zsinagóga volt,

milyen ravasz ez az épület, hogy itt maradt,

akkor érte bombatalátat azt is,

s eszébe jutott még az a másik város, a táskájában

egy Kelet-Belin-i térkép volt, amit egy olvasó

hozott be aznap, este majd kiteríti, megkeres

egy utcát, az Imanuelkircche Strassét

és az Unter den Lindet, végig sétál, egy pillanatra

a falra rajzolt fehér tulipán előtt becsukta

a szemét, hogy érezze a hársak illatát.



EGY ERŐSZAKOS NŐ FÉNYKÉPÉHEZ

Nekem sohasem tetszett, sőt inkább

taszított, mikor Sarah Bernhardt játszotta

Hamletet, nem szerettem se operában,

se operettben a nadrágos női szerepet,

és zavart, hogy Pesten Fedák a János Vitéz,

Berlinben a másik véglet a divat, a férfiak

női imitátorok, azt mondják ez csak show,

kispolgárnak szórakoztató, egy kis macskajáték,

beöltözés, izmos lábú férfiak most

lehengerlő tollas nők, kiismertek minket,

milyen jól használják az elfedő sminket,

a látvány bizonyítja, hogy nincs is különbség,

feleslegesen fáradozott a teremtés,

mégis milyen erőszakos ez a női kép,

ahogy kérlelhetetlenül összefonja a kezét,

milyen biztos a dolgában, milyen lenéző,

mennyi akaratosság, mennyi elmenekülés,

nehogy utolérjen, mily kevés a kedvesség,

és mégse tudja legyőzni a halált, ahhoz ez

a kevély keménység kevés, ápoljátok hát,

mint egy újra rendezett Bergman filmben

a csendeket és a fényeket, használjátok

ki női hamleteitek erőszakos emlékét,

ami minden határt ledöntő álművészet,

hol van itt az felmagasztalt tehetség,

a rendezői felfogás szerint ez nagyon jó,

hatása az alkotásra remek, micsoda végrendelet,

mint bábut kezeltek, 10 éve megfigyeltek,

hogy általa vagy bármi más által meggyötörjetek.

Mélyen tisztelt Doktor Urak!

Berlini tartózkodásom egyre kacifántosabb,  kihűtött ez a város, egyre inkább elhatalmasodik rajtam, de most már birtokba is vett az a kijelentésem, hogy az írásaim kiadása lehetetlen, a megjelenés  vágya teljességgel elhamvadt, azok a fondorlatok, amelyek mefiszói módszereket alkalmaznak megrettentetésemre, holtakat vetnek  elém, hogy lemérjék a reakcióimat, nem tudom máshogy, csak felesleges, újra előrángatott hülyeségnek tekinteni, ami messze áll a dolog lényegétől, pont az írás érdekében meg akarom óvni magam tőlük, és elsősorban Önökre szeretnék figyelni, nem hiszem, hogy a  Franz Kafka  hatást képesek bármikor is elérni, ezek a befolyásolásomra szánt dolgok sorra kudarcot vallottak, nincs semmi módja annak, hogy a szövegek nyilvánosságra kerüljenek, mindazonáltal a vágy megszűnése, semmilyen hatással sincs arra, hogy írok vagy nem, sőt jót tesz nekem, a tőlük való elszakadás, mindenesetre elkerülöm a gyújtogatókat és fosztogatókat.

Lou

WUNDER WARTEN A 23-on

Michal Malátný valahol Jicsinben született -  ez jutott eszébe, innen származik Rumcájsz is nem lehet más csak Panka vagy az erdőkerülő gyermeke. A cseh énekes  tökéletes németséggel hajnali öt és fél tíz között elénekli a Zu Ausche Zu Staub című dalt a Babylon-Berlin filmből, a  tv sorozat történetei Berlinben játszódnak a weimari köztársaság idején, a filmből csak részleteket látott és ezt a dalt, amit egy kétes helyű bárban énekelnek. A laptopjából kihozható hangerő szerencsére nem akkora, hogy zavarná  a többi lakót, ha mégis hangoskodna, ez  a 23-on egyedül élő nő, akkor már  valaki feljelentette volna a földszinti portaszolgálatnál.

A házban három lift van,  egyébként a 23-ról, ahonnan a nő csak nagy ritkán nézett ki,  erről a nőről semmit se lehet tudni, 20 éve felköltözött a 224-es lakásba, nem jár hozzá senki, lehet hogy elvált, de az is lehet, hogy hogy özvegy, vagy szingli, még egyetlen éjszakát sem töltött máshol,  a ház alatti élelmiszer boltban szokott vásárolni, három naponta vesz egy liter tejet,  az út a földszintre  három perc és 15 másodpercig tart, de ez sohasem volt  még ennyi, hiszen mások is beléptek a liftbe menet közben a tágas liftben 20 évvel ezelőtt volt, még volt egy tükör, ha egyedül utazott lefelé belenézett,  de ha a munkából jött haza, akkor hátat fordított a tükörnek, nem akarta látni, hogy viselte meg a nap, hogy gyűrődött össze az olcsó blúza, pedig reggel kivasalta,  mások jelenlétében sohasem nézett a tükörbe, lehajtotta a fejét,   hat évre volt szüksége, hogy el tudja viselni, hogy valakik, belépnek a liftbe, minden olyan végtelenül suta volt, köszönjenek vagy nem, ő mivel a 23-on lakott, sohasem kezdeményezte a köszönést, de ha valaki köszönt azt fogadta.

Beletörődött a dolgokba, hogy nem tud innen elköltözni, Michal Malátný felforgatta az életét. Wunder warten, ezt még ő is értette, németből érettségizett.

Mikor Franz Berlinbe költözött  Dórához ősz volt, a szeptember Mihael arkangyal hónapja, ez járt a fejében  a lefelé úton, tulajdonképpen ez egy rendkívüli utazás volt lefelé, senki se szakította még, még sohasem tartott 3 perc 15 másodpercig a lefelé út, a lift ismerősen döccent a földszinten, földet ért, a portaszolgálatos férfinek mintha szárnyai lettek volna, a huzat belekapott a fehér ingébe, előrehajolt és biccentett, mindig félt kilépni a házból, fentről nem volt olyan félelmetes a 24-emeletes, mint kilépni belőle és megérezni a súlyát, de most még benne volt Michal Malátný hangja, mielőtt elindult az online fordító lefordította a dalszöveget.

De még nem

Doch noch nicht jetzt

csodák várnak

Wunder warten

De még nem

Doch noch nicht jetzt

A csodák a végéig várnak

Wunder warten bis zuletzt

A nő hatvan körüli volt, valamennyit fogyott ebben az évben, újra fel tudta venni a farmerdzsekiét, egy ilyen nő nem tűnik fel senkinek, hétköznapi és láthatatlan, ki gondolná hogy  Prágában Michal Malátný neki énekel.

Maxnak

2023. 06. 30.

Franzra kedves Max úgy tekintek, mint egy testével elégedetlen városlakó, aki végre talált egy személyi edzőt, aki hajnalban megjelenik, engedélyez egy kávét, majd halkan rám szól, kezdjünk hozzá a gyakorlatokhoz, én ilyenkor kinyitom a sárga naplót, ahova a személyi edzőm az elvégzendő feladatokat bejegyezte, nem könnyű szöveg, rossz hasonlattal élve a Jelenések könyvével rokonítanám. A mai edzés három szövegből állt, kifáradásom miatt, csak részleteket közlök.

"Február 19.Mikor ma fel akartam kelni az ágyból, egyszerűen összecsuklottam. Nagyon egyszerű az oka, agyondolgozom magam. Nem az irodai, hanem más munkákkal. Az irodának csak annyiban van ártatlan része benne, ha nem kellene oda eljárnom, nyugodtan élhetnék a magam munkájának, és nem kellene - itt kimentem hányni - oda eljárnom, nyugodtan élhetnék a magam munkájának, és nem kellene ott ezt a hat órát eltöltenem naponta, amelyek különösen pénteken és szombaton gyötörtek meg... (Napló, 61.p.)


A városi világ
Oskar M., idősebb diák - ha közelebbről nézte meg az ember, megijed a szemétől - egy téli délután a hóesés közepette megállt egy üres téren, téli ruháira húzott télikaátjában, sállal a nyaka körül és szőrmesapkával a fején. Hunyorgott a gondolkodástól. ( Napló, 65.p.)


Saját jegyzet 10 évvel korábbról a lap felső szélén, nem tudom mi okból.Első euritmia bemutató 1911 Berlin (Napló, 78.p.)

Ami eddig történt a szövegekkel az természetesen a berlini utazás előkészítése volt, a szabadságom holnaptól számít, még ezt a nyolc órát el kell töltenem a Killer-házban, ilyenkor végtelenül elnyúlik az idő, de pontban este hatkor mikor harangoznak, bekapcsolom a riasztót,  halk pittyegésekkel, mint egy pacsirta hosszan búcsúzkodik,  bezárom az ajtót, átmegyek a sötét kapuja van átjárón, szerencsém van, ha a lakók nem tréfálnak meg, és nem zárják rám a kovácsolt vas kaput, aminek a mintázatát ez idáig nem figyeltem meg, de a kapu nyikorgását ismerem, mindez a harangozás közben történik, kilépek a kapun és elönt a boldogság, úgy mint Franzot amikor kiléphet a Betegbiztosító ajtaján, a séta innentől kezdve közösen folytatódik szabadságom örömére azt a javaslatot teszem, hogy sétáljunk el, a tér baloldalán az állomás felé, nem egészen olyan itt mint a Posdamer Platzon, ahol három irányból is jönnek a villamosok, itt csak kettő van, de ezek viszont egymás fenekébe lógva kergetőznek, ne a menjünk a toronyház alatti csemegébe a macskának tasakosért.

- Miért ne? - kérdezi Franz

- Mert bármikor levetheti magát egy városlakó a 24-ről, nem régiben például az öngyilkos, egy őszes halántékú  középkorú férfi, anyagi gondjai lettek, megoldhatatlanok, a felesége egy igen rendes brüsszelita asszony megkérte,hogy költözzön el a lakásból, mert őt idegesíti, hogy olyan gyámoltalan, és már talált is egy megfelelő embert, kell a hely az új szerzeményének, az öngyilkos jelölt, semmi bajt sem akart csinálni, de rosszul mérte fel az esése ívét, pedig még egy papírszeletet, egy világos kékbe  csomagolt csokoládépapír volt, ezt eszegette míg felért a tetőre, ledobott, hogy tájékozódjon a szélirányról, sok választása persze nem volt, mert fent csak egy ablakot talált, ami alkalmas volt arra, hogy kiugorjon, a többit bedeszkázták, az öngyilkos mielőtt kiugrott még azon a padon elolvasta Goethe Wertherének utolsó 10 oldalát, egyenlőre erről nem tudok neked részletesebben beszélni, mert a történet elején tartok, így nem lenne helyes Goethéról bármit is mondani, elítélni azért, hogy megölte Werthert. A csokipapír a megfelelő helyen ért földet, és semmi baja sem lett, csak egy járókelő rálépet, ettől szépen kisimult,, az öngyilkos nem volt egyedül, bár ö nem tudott róla, hogy egy angyal a vállára tette a kezét, ő csak azt érezte, hogy tele van azzal az erővel, amit az utóbbi időben elvesztett, becsukta a szemét, mint amikor a vidámparkban a kocsi a mélybe esik, és átadta magát a zuhanásnak, de rosszul mérte fel a helyzetet, és ráhuppant az étterem lapos tetejére, ami beszakadt a test súlya alatt, pedig ez az ember az utóbbi időben enni sem tudott, jelentősen veszített a súlyából, mégis beszakitotta a tetőt, nem állt szándékában a károkozás, csakhogy a frászt hozta, nem azzal, hogy öngyilkos lett, itt az ilyesmit már megszokták a konyhai dolgozóra, rendkívül drága alapanyagokból főztek aznap, mert az ijedtében a lábára borította a forró gulyáslevest, úgyhogy aznap törölni is kellett a gulyást az étlapról. A tulajdonos mérgesen berontott a konyhába.

- Megint egy öngyilkos, pont ide bírt esni, beszakította a tetőt, mi baja van Rózsika, mindig mondtam, hogy erősen, két kézzel fogja a fazekat.

Az öngyilkos szelleme bánatosan tekintett vissza, és míg felért a megfelelő helyre többször is elmondta.

- Nem akartam, ezt egyáltalán nem akartam, bocsássatok meg.

Franz úgy tűnt kedveli a történetet, a parkot nézte, a játszóteret, ami most is tele volt gyerekekkel.

- Van cukormentes fagyi.

- Hogy van édesapád - kérdezem Franzot, mert reggel elolvastam, hogy Oscar, aki természetesen Franz, próbált az apjával szót érteni, de a beszélgetés teljes kudarcba fulladt.

- Hagyjuk, felolvastam, de apa kiment a nappaliból és bevágta az ajtót, tudom hogy azt mondta este anyának, hogy Franznak elment az csepp esze is, mikor indulsz Berlinbe.

- Holnap reggel, lesz még előtte egy kis dolgom, ablakot pucolok, takarítok, sétálok a városban, néhány házat szeretnék megnézni, ha jó idő lesz kimegyek úszni, lehet hogy még találok néhány lakót, akivel mélyinterjúzom a 24-ben, de a kora reggelekbe és délutánokba belefér Berlin, vasalni is fogok, a világot is kivasalom, annyira érdekel, hogy milyen voltál 27 évesen és később, az ember ha elmegy, tudja hogy el fog menni, néhány kedves dolgot elajándékoz, hogy legyen még valakié, hátha hasznát veszi, megszereti, ez olyan megnyugtató, ezért megyek Berlinbe, hogy megtudjam mit adtál Dórának és Maxnak, visszafelé olvasok, nem jó, hogy visszafelé, mindenfelé, szaladgálok a szövegekben.

- És mi lesz Thomas Mann-nal.

- Mi lenne, türelmesen vár, ha a József kibírt négyezer évet, ezt a semmi időt kibírja

Akkor milyen fagyi legyen - kérdezte.

- Meggyes joghurtos.

- Az nem cukormentes. - Mindegy, ja és megpróbálom a haszidokat is magammal vinni Berlinbe, ugye a Friedrichstrasséera fogunk megérkezni, mint Emil.

HALÁLOS DÓZIS
"Az ember minden hibáját megbocsátom a színésznek, a színész egyetlen hibáját sem bocsátom meg az embernek" Goethe: Wilheim Meister - Klaus Mann Mefisztó)"


A világháború utolsó éveiben és a novemberi forradalmat követő első évek alatt Németországban nagyon fellendült az irodalmi színjátszás." A Hamburgi Művészszínházról van szó."- Milyen gyorsan ment ez - állapította megállapította meg keserűen. Ezerkilencszáztizenkilencbe még falták Strindberget, Wedekindet, ezerkilencszázhuszonhatban már csak operettet akarnak." (Klaus Mann: Mefisztó Második fejezet., régi kadás - Ellermann Verlag, München, Rowholt, Taschenbuch Verlag GombH Reinbeck bei Hamburg, 40.oldal)


Eddig akárhova vitt a szöveg az 1920 és 1940 közötti időben mindig belebotlottam egy Művész Színházba, elmentem Moszkvába, elmentem Szentpétervárra, Berlinbe és most Hamburgba egyszer csak oda keveredtem a Művész Színházba, pedig nem vagyok egy nagy színházba járó, úgy tűnik a Művész Színházak mágikus erővel vonzanak. A szabadságomra felszerelkeztem jócskán irodalommal, péntek este azokból a selejtezett könyvekből, amit úgy döntöttem örökbe fogadok, nem engedem, hogy egy szeméttelepen végezzék, mert még be kellett vásárolnom egy vékony kötetet hoztam csak haza, nem tudom, hogy mi a címe, mert a törlés miatt ki kell tépni a címlapját, a vékony gerincről pedig lekoptak az aranyozott betűk, de az írója megvan Molnár Gál Péter színházi írásai, tűnődések, tulajdonképpen teljesen felesleges ilyesmit olvasni, mert azok az előadások már rég lefutottak amelyekről ír, de a napokban találtam egy listát a Magyar Nemzetben miközben ilyesmire nem is kellett volna figyelnem, hogy a művész világban kik voltak besúgók, Molnár Gál Péter neve is ott volt.

Szombat reggel hozzáfogtam megszabadítani a könyvet a könyvtári tartozékoktól, leszedtem a gerincről a jelzetet, ki téptem a fület, amibe a kölcsönző cédulát tartották, és próbáltam lefejteni a rászáradt műanyag borítót, az eredmény, bár rendbe hozni akartam a könyvet borzalmas lett, szegény könyv cudarul néz ki, kinyitva a thonet széken hagytam, hogy olvasni fogom, de mire odáig jutottam, hogy olvasom a macskám, Miro művésznő, még sohasem csinált ilyen összekarmolta a lapokat.

- Erről még elbeszélgetünk Miró - a cica az ablakban ült, az utcát nézte, és semmi hajlandóságot sem mutatott a megbánásra.

Egyenlőre jól haladok a szabadságomra kitűzött céljaim felé, hogy belefogok a nagy takarításba, elindítottam egy mosást, majd ahogy ezen túl estem, befejeztem egy novella félét a 24 -ről, majd pedig elmentem a könyvesboltba a megrendelt antikvár könyvekért, tudtam hogy nem lehet a dolgot visszacsinálni, egy hete annyira vágytam Klaus Mann Mefisztójára, hogy megvettem a könyvet, csakhogy elfelejtettem, hogy néhány nappal korábban a Három Berlinnel már megrendeltem, az antikvár szolgálattól, végül is nem bántam meg, az új Mefisztó szép, és nincs szívem belefirkálni, a régi viszont szinte felkínálja magát a jegyzetelésre, az új könyveimnek meg van az az előjoga, hogy az első estén, amikor az otthonom lakói, társaim lesznek olvasok belőlük egy részt, a Három Berlinből elég sokat bevettem, a Mefisztóból a második fejezetet, s már ott is voltam a Hamburgi Művész Színházban, ahol Klaus Mann első darabját bemutatta a híres négyes csapat. Még reggel találtam egy Facebook oldalt a Szeretlek Hamburgot, amit bejelőltem követésre, nem lett könnyebb az életem, a könyveim: a színikritikus barna-arany megsérült könyve, a két Mefisztó, a Három Berlin és Franz Kafka Naplója egymás mellett a L-alakú heverőn töltötte az éjszakát. Reggel valamivel könnyebb lett, de korán se állítom, hogy átlátom a helyzetem.

Molnár Gál Péter megsérült írásával kezdtem, már nem is csodálkoztam, hogy élete első színházi élménye a pesti Operaház Faustja volt, mi csalódást okozott azzal, hogy Margit mennybemenetele elmaradt, a második átütő színházi élménye, ami katarzist hozott, egy operett a  Csicsónénak három lánya volt, a következő, a Paluay Ede utcái Művész Színházban érte, amikor édesanyja elvitte Maugham: Eső darabjára, ami természetesen nem neki való volt.

 Nos ennyi élmény után már nem is tehettem mást, minthogy megbeszéljem a dolgot Mesteremmel Franz Kafkával, hogy belefogjunk egy új játékba.

Választhattam volna Hamburgot is, hiszen két hetet töltöttem a városban, de már Berlinben vagyok Franz-cal. A Kislánnyal Kafka Berlinben egy Steiglitz-i parkban találkozik, a gyerek sír, elvesztette a babáját, Kafka kiről inkább az a kép alakult ki bennem, hogy tartózkodik a gyerekektől, zajosak, futkorásznak, csupa nehezen elviselhető dolgot művelnek, nem Kafka világa, Franz mégis próbálja megvigasztalni a kislányt, naponta találkoznak a parkban és a baba csodálatos világ körüli útjáról mesél, a mese viszont Kafka világa, hogy mit mesél, azt nem tudjuk, a kislány tudná, de hol van már az a kislány, az egész világ kereste és mégis elveszett, szép történet, megtalálni a babát, az ilyen babák kényesek és szeszélyesek, egyszer itt vannak máskor ott, elutazhatnak néhány napra Hamburgba, holott a kislány és Franz egy padon ül.

 - Most hol van a baba.?

 - Mi is a neve a babádnak?

- Henriette....Henriette Vögelweide.

- Nem csak Henriette Vogel .

 - Hamburgban van.

- Mit csinál a baba Hamburgban?

- Először is vált egy jegyet a kikötőben, olyan hatalmas hajókat, mint amilyenek Hamburgban vannak még soha sem látott,  csónakázik egyet az Elbán, esik az eső, ne ijedj meg Henriette piros pöttyös esőkabátban van, Hamburg esős város, iszonyatosan kicsinek érzi magát a nagy hajók mellett.

- Hova mennek a nagy hajók?

- Természetesen Amerikába. -

- Henriette is Amerikában megy?

- Nem egyenlőre még marad, csak nézi a Wilhelmina Augusztát, az a legnagyobb hajó, pont most szállnak be az utasok, a harmadik kapitány minden utassal kezet fog, még egy kutya is van az utasok között, különleges engedéllyel szállhatott fel

.- Csak meg ne hűljön Henriette, annyira érzékeny a huzatra.

- Nem tud meghűlni, egy mustár sárga meleg sál van a nyaka köré tekerve.

- És a sapkája?

- Nagyon finom sapka van rajta, igazi szürke szamárbőr.

- Szegény szamár.

- Nem igazi szamárbőr, a hamburgi textilipar világszínvonalú, a takácsok itt egy bizonyos selyemhernyó szálból pont olyan szövetet szőnek, amit bármely szamár megirigyelne, főleg a középszürkék,de sajnos méregdrága így a szamarak Hamburgban a saját bőrükbe kénytelenek járni.

- Van esti programja Henrietténak, kilenckor le kell feküdnie.

- Sajnos ma este kicsit tovább fog fennmaradni, jegye van a Művész Színházba.

- Hol van a színház?

- Egy barátságos három bejáratú pincében.

- Henriette fél a pincebogaraktól.

- Bogarak természetesen vannak, segítenek a jegyszedő néniknek. Ezek nem olyan bogarak, mint amit te szoktál látni, egyáltalán nem olyanok, világítanak, minden páholy felett, és minden széktámlán ül egy ilyen világítós zöld bogár, és segít hogy mindenki megtalálja a helyét. - Hova szól Henriette a jegye - kérdezi George a legkedvesebb bogár - a bal hármasba - Kövessen - így Henriette, mert tudom, hogy nehezen tájékozódik időnként összekeveri a jobb kezét a ballal odatalál a helyére.

- Milyen darabot néz a baba?

- Mit szeretnél?

- A Hókirálynőt.

- Nos ez az előadás a Művész Színházban, ahol ....... úr az igazgató pont ma este kerül bemutatásra. Kayt és Gerdát játszó gyerekek is nagyon izgulnak.

- És a Hókirálynő.

- Ő is, most az érdekel, hogy milyen ruhában van a Hókirálynő.

 - Igen az, meséld el.

- Finom fehér selyemben áll egy hegytetején, a selyem beteríti az egész színpadot, jégcsapok lógnak a mennyezetről, Henriette rettenetesen fázik, pedig a nézőtéren 22 fok van.

- Ó, de kár hogy nem vagyok Henriettéval.

- Ez nagy kár, de ha otthon előveszed a Hókirálynőt, akkor ott vagy.

 - Nincs meg otthon a Hókirálynő.

- Kár, de bármikor kitalálhatod.

- Még kicsi vagyok, nem tudom kitalálni.

- Nincs is otthon könyved Bella.

- De van.

- Melyik.

- A Pinokkió.

- A baba holnap is elmegy a Művész Színházba és pont a Pinokkiót fogja megnézni, ahogy életre kell a fabáb

.- Mint Henriette.?

- Henrietta egyenlőre baba szeretne maradni, nem akar ember lenni.

- Soha nem lesz igazi kislány?

- Ezt nem tudom Bella, Henriette a Te babád.


"Jaj nékem kettő lakja lelkemet"... ( Goethe Faust - Jékely fordítás)

Mikor Hamlet kimondja azt az elcsépelt

monológot, hogy lenni vagy nem lenni,

-szólt Carl - mert borús volt a reggel,

s nem látta mását - akkor árnyékával

viaskodott, Mefisztó önmagáért küzdött,

ha ez mos a vágóhídra megy, akkor én

elveszek, ki nincs annak árnyéka se lehet,

ó hány vetettek az árnyékuk miatt

az életüknek véget.

Szép kis reggel Carl, hogy keljen fel árnyak

nélkül a nap, még a kávém is fekete,

ki most felébred az bármily maszkot vesz

magára ugyanaz ki az éjszaka elaludt,

minden hova követi az árny, s még jó,

ha hosszúra nyúlva mögötte marad,

de mily rettenetes, ha szembe jön,

már rálépne, arrébb rúgná, de nem lehet,

Mefisztó nevet, Hamlet pedig rója Berlin

árnyakkal teli sugárútjait.

LENNI VAGY NEM LENNI?

Előbb vagy utóbb mindenki tapasztalta a változást, a bőrén érezte, hogy ez most egy új kor nyitánya lesz, minden igazságosabb és szebb lesz, az elsőről a Hangya család elköltözött, az egész város ismerte az erkélyüket, ez az erkély és még egy másik, ami alapterületét nézve egy 3x5-ös szobának felelt meg virágzó édenkert benyomását keltette, sokan megálltak felemelték a fejüket, akin nem volt napszemüveg, az a kezét a homlokához emelte és nézték a nagyfejű piros muskátlikat, hosszú szárú sárga büdöskéket, az erkély közbeszéd tárgya lett a városban, hogy így is lehet élni, a 8-son, amikor beszerelték a mikrofonokat a sofőrök a búcsúzáskor megemlítették, hogy a leszállók nézzék meg a Hangya család erkélyét, a város rajzpályázatot hirdetett "Városom legpompásabb" erkélye címmel a beérkező 452 rajzból, 425 -en ezt az erkélyt rajzolták le. 

Hangyáék nem voltak maguknak való elzárkózók, sőt ha valamelyik lakó azzal kereste fel őket, hogy szeretne egy szép fényképet küldeni magáról valakinek, akkor Hangyáék beírták a naptárba, hogy mikor alkalmas a fényképezkedés, ugyanis az erkély keleti fekvésű volt, ami megint csak kedvezett a muskátliknak, ha delegáció érkezett a városba, és a tanácselnök kiment a vendégekért az állomásra, soha sem mulasztotta el, még a Japánból érkezőknek sem megemlíteni, hogy az épület stabil, földrengés biztos és nézzék meg, hogy milyen harmóniában képes élni a vasbeton szerkezet a muskátlikkal. 

Hangya néni minden tavasszal hajtásokat ajándékozott a lakótársaknak, de nem lehet tudni, hogy mi volt a baj, Hangya néni azt mondta, hogy szlovákul szokott velük beszélgetni, és knédlis vízzel öntözgeti őket, de azok csak kínlódtak a többi erkélyen és nem érték meg a következő évet, a tanácselnök amikor hírét vette a dolognak, előbb elszomorodott, majd kijelentette, hogy ez teljességgel lehetetlen, mert a muskátli tősgyökeres magyar eredetű virág, nem kell mindenbe belemagyarázni a politikát, mi arról nem is tehettünk, amikor pedig szlovákok érkeztek, Hangya néni muskátliai mintha meghajtották volna a fejüket, és ezt később Rosta elvtárs kénytelen volt letagadni, pedig tisztán hallotta, hogy valaki azt mondja, Boh ťa priviedol.

A tetőtéri tánc a műholdas adóvevők és a kátrány szőnyeggel borított padlózat felpúposodása miatt kiment a divatból, Bohumil eltűnt, azt rebesgették, hogy Argentínában nyitott sikeres tánciskolát, hova noviciusok is járnak, másrészt a nyugdíj korhatás is megemelkedett, az új nyugdíjasok fáradtabbak és komorabbak lettek, mint az előzőgarnitúra, hol voltak már azok a régi zenekarok, tapintatosan szép korúaknak, máskor ezüst hajúaknak nevezték őket.

 A 60-on túliak idejét felemésztette az olykor céltalan kóborlás, a reklámújságok akciói szerint sorra járták a város nagy bevásárló helyeit, örömmel vették, hogy egyre több lett belőlük, fáradtan tologatták a nagy bevásárló kocsikat a hangárokban, hol egészen kicsinek és sebezhetőnek érezték magukat, s olykor szégyenkeztek a kasszánál, hogy alig vettek valamit, mikor mások úgy megpakolták a magukét. A korosztály kedvenc találka helye a zsibogó lett, annak volt valami régi bája, hogy oda lehetett szólni az árusoknak,  ismerősökre akadtak, a gazdagabb német városokból érkező lomtalanításokon szerzett kincsekből vettek még ezt azt, megszerették a kínai termékeket, idejük jelentős, ám nem haszontalan részét az orvos látogatások és műtétre várakozások foglalták el, a rendelőkben beszélgető körök alakultak, az ott ülők számos tippet kaptak arra vonatkozólag, hogy felesleges pénzüket hol érdemes felhasználni egészségük érdekében. 

Egyszóval zajlott az élet a városban és a 24-ben is, kisebb társasházak épültek, de a magas ház építkezések leálltak, az öngyilkosok száma stabil maradt, mivel máshonnan nem tudtak leugrani, továbbra is a 24 emeletest választották, de jó dolgok is kezdetüket vették. A lakosság érdeklődése ugrás szerűen megnőtt a lélektani dolgok iránt - írta Jóska a portárs egy 1989-es már utolsó jelentésében a városatyáknak, meglátása nagy vihart kavart, néhány tovább gondolásra érdemes észrevétele a szociális osztályon kötött ki, itt többnyire jogász végzettségű emberek dolgoztak, a dolgot megtárgyalták, mígnem a hivatalvezető felsőbb kérésre úgy döntött, hogy Nyalkáné Zománc IIike iratkozzon be szociálpszichológiára, hogy a 24 emeletes ügyében történjen valami.

- Gyurka - mondta az akkori tanácselnök legkedvesebb munkatársa, akinek már készült az új levélpapírja és az aranyozott névtáblája a városházán, hogy főtanácsos - csináljatok valamit, hogy ne járjon a lakosság kiugrálni a 24 emeletesből.- Nyithatnánk ott az önkiszolgáló étterem helyén egy kaszinót, hogy eltereljük a figyelmüket.

 A szociális osztály vezetője nemrég tért haza Monte Carlóból és meg volt a véleménye az ottani viszonyokról, esküdt ellensége volt a roulettnek és a játékgépeknek, amelyekből elrettentésképpen beszerzett néhányat és helyet keresett nekik.

- Az kevés lesz - Rosta egyébként szerette az önkiszolgálót, ha a feleségének nem volt ideje főzni, akkor a gyerekekkel odajártak, a zörgő fényes tálcát végighúzták a pult alatti nyitott polcon, mindig ugyanazt rendelték gyümölcslevest, és rántott húst rizzsel.

- Ide szakember kell, keress valakit, annyi hókuszpókusz van mostanában, de ne valami svihákot, a dolgot a tudomány mai álláspontja szerint kell kezelni.

 Rosta amúgy is érdekelt volt, mert a nagyobbik lányát egy kis segítséggel sikerült bejuttatni pszichológia szakra, egy ideje mindenki pszichológus akart lenni. Rosta is kitöltött néhány kérdőívet, sőt a lánya révén még egy szabad asszociációs tréningen is átesett, mindenről ugyanaz jutott eszébe, egy szabad választás lehetséges végkimenetele.

-De már Nyalkáné biblioterápiára jár a Szárnyaskerékbe, nem lesz sok neki Rosta elvtárs?

-Az csak a vasút ügye Gyurikám, ez pedig városi probléma. Teher alatt nő a pálma, Ilike amúgy is egy csoda - mondta bölcsen a tanácselnök legfontosabb barátja.

A következő évben az önkormányzat költségvetésében duplájára emelkedett a szociális szféra rovata, hogy a kezdeti lépésekhez a szükséges forrás biztosítva legyen, bár Burkusné a hivatal zord lelkű gazdaságvezetője, nehezen adta be a derekát, vén róka volt már, nagy koponyának számított, nem igen adott a megjelenésére, a fejében volt az egész költségvetés, csak ránézett egy számlára és máris levonta az összeget abból a rovatból, ahova tartozott, fejben kettős könyvelt, ha egy kicsit is vonzotta volna a színpad világa Burkusnét Emíliát, akkor mint fejszámoló művész bármely varietében, még Moszkvában is megállta volna a helyét.

 - Béla, - ez volt Rosta keresztneve-, nem lesz sok a szociális rovatot duplájára emelni, kidobott pénz a rostalikon. Burkusnénak, ha volt hibája, pedig az nem volt, akkor az őszinteség volt, ami bajba sodorta, túl gyorsan számolt, a polgármester úr 1993-ban 40 szálas sárga rózsacsokorral búcsúztatta, az alkalomhoz igen illet a kórus, ami lágyan zengte a kővé dermedt Burkusnénak az Én Istenem adjál szállást. 

Nyalkáné Ilike szépen haladt a tanulmányaiban, az irodát is sikerült berendeznie, minden bútor fehér volt, a falak is, végre lett egy saját szobája az ódon hivatalban, persze irigye is akadt. 

- Hogy ennek az Ilinek milyen szerencséje van - mondta a büfés nő.Ilike már az első félév után látta a kivezető utat, és létrehozta három fővel, később többen lettek, mert beindult a szociális munkás és lelkész képzés a Tiszántúli Öngyilkosok Klubjának Módszertani Központját, erősen gondolkodott azon, hogy a munkáját segítő civilszervezetre, esetleg néhány alapítványra is szüksége lesz, és azt sem ártana, ha itt koordinálnák a munkanélkülieket átképző iskolákat, mert óriási igény mutatkozott a lakosság részéről a termékforgalmazó ügynökökre, alig várták a 24-ben, hogy ajtót nyithassanak egy edényeket bemutató ügynöknek, mert elterjedt, hogy nem jön üres kézzel, és ha néhány szomszédot sikerül áthívni akkor az ügynök megfőz és még egy lábost vagy más hasznos konyhai felszerelést is kisorsol. 

A háznak lett néhány saját ügynöke, a hetediken Virágné, leépítés volt az óvodában kozmetikumokkal és mosószerekkel foglalkozott, szinte pillanatok alatt saját hálózatot épített ki. A tizenhatodikon egy talpra esett nő, Magosné, addig szekírozta a kémiatanár férjét, míg az otthagyta a pedagógus pályát, és úgy döntött, hogy szájhigénés termékekkel fog foglalkozni, az üde leheletekkel, Tündike a felesége egész nap megállás nélkül beszélt, legfőképp arról, hogy egy nyomorult kémiatanár akar maradni, vagy el akar innen költözni abba piros muskátlis kertes házba, amit kinézett, a nyarakat az Adrián akarja tölteni, vagy itt fog megrohadni. Magos Tamás választott, némileg elkedvetlenedett mikor a 24-ben egy elektromos fogkefét sikerült eladnia, kezdetben álmatlanságban szenvedett, majd nem tudott enni, de felesége közbenjárására antideprensszásokat  szedett, erről sohasem szokott le, megnyugodott, néhányszor felment a tetőre, szétnézett és zokogott.

Mióta az orosz nyelv iránti érdeklődés megcsappant, erre Nyalkéné Zománc Ilike véletlenül jött rá, a lakosság legfőképpen angolul akart társalogni, a lehető leggyorsabban, be kellett indítani az angol nyelv iskolákat, hova az elején ideges orosz tanárok jelentkeztek.

A harmadikon Dombosné korábban ruhagyári bérszámfejtőt is beiskolázták, így félévig élvezhette a munkanélküli segélyét, egész délután a szótárfüzetét nézte, majd fél kilenckor miközben mosogatott, sírva fakadt, hogy nem tudja megjegyezni azokat a rettenetes angol szavakat, de elszántságának mégis meglett a gyümölcse, sikeresen levizsgázott angolból, a bizonyítványt belökte a folyosói beépített szekrény egyik cipős dobozába és soha nem is vette ki onnan. 

A helyzet áttekintését Ilike egy egyszerű exel táblázattal kezdte, összesen 46 öngyilkos egyént talált a 30 éves 24 emeletes épület történetében. Ilike ennél az adatnál eltűnődött, mert azt nem lehetett kideríteni, hogy hányan mentek fel a tetőre, és azokból hányan gondolták meg magukat, és mi okból. A nemek szerinti megoszlás is érdemes volt arra, hogy Nyalkáné fontos következtetéseket vonjon le. Véleményem szerint - írta a jelentésében - több férfi élt a leugrás lehetőségével, mint nő , pontosan 31 férfi és 13 nő, ez a meglepő adat, furcsa párhuzamba állítható a Szárnyaskerék statisztikai adataival, ahol fordított az arány 13 férfi vasutasra, többnyire mozdonyvezetőre és forgalmistára jut 31 nő olvasó, kalauznő, irodista és pénztáros, feltételezem, hogy az olvasás, ezt egyébként a Szárnyakerék dolgozói 1 fő népművelő és 1 fő könyvtáros végzettségű is megerősítette, hogy a rendszeres olvasás csökkenti az öngyilkossági hajlamot, érzékenyítő hatást vált ki, azáltal, hogy az öngyilkos szándékú jelölt elgondolkodik azon, hogy milyen fájdalmat fog okozni a szeretteinek, az olvasás szélesíti a kétségbe esett ember látókörét, a nők lehet hogy ugyanolyan számban hajlamosak az öngyilkosságra, mint a férfiak, de ha jó irodalom kerül a kezükbe, ha olyan mostanában népszerű romantikus olvasmány ahol a szereplő földbirokot, kastélyt vagy vadászházat igényelhet vissza, esetleg elrabolták csecsemő korában és a szülei egyszerű kétkezi grófok golfpályával és rózsakerttel ráadásul megtalálja a szerelmét, tehát a műnek jó a vége, a kezdetben még depressziós olvasó életkedve is visszahozható - erősítették meg Nyalkáné Ilike irodalomba vetett hitét a biblioterápiás műhely tagjai,  örömmel számoltak be arról, hogy hányszor akartak feleslegesen öngyilkosságba menekülni.

A tanulmányt, mire Ilike kiváló minősítést kapott egyben a szakdolgozata is volt, nem nyerte el Rosta főtanácsos tetszését. Nyalkáné nagyon belemerült a témába, azt az elhibázott következtetést vonta le , hogy voltak öngyilkosság mentes évek, itt felsorolta, hogy 1978-ban, 1979-ben, és 1980-ban senki se ugrott le a tetőről, majd az utána következő években egy-egy öngyilkosság előfordult, de egynél több nem volt. Az 1981-es eset megrázta a lakókat, 

Borza Jolán, fodrásznőhöz, aki az ötödiken fél éve egyedül lakott egy nap leköltözött Kovács Lajos lakatos a tizedikről. Kovácsnét annyira megviselte a dolog, hogy a férje holmiját kidobálta a közös lakásból, közben szívet tépően ordítozott, az eset után egy hétig úgy tűnt, hogy sikerült megszabadulni a fájdalomtól, túl tette magát a hűtlenségen, iszonyatosan lefogyott, a lakók valamennyien Kovácsné pártján álltak, azt mondták, hogy Kovácsot a liftben csábította el az a nő, amikor áramszünet volt, Jolán amúgy is csapni való férfi fodrász hírében állt, de amikor azok Irénke szeme láttára, kézen fogva kimentek a házból, a férje majdnem kopasz volt, felszaladt a 24-re és levetette magát, pont a hűtlen Kovács előtt vágódott a járdára. 

Nyalkáné azt állította, hogy míg az öngyilkosságok oka 1990 előtt főleg szerelmi bonyodalmakból ,csalódásokból, hűtlen elhagyásokból, két esetben gyógyíthatatlan betegségből adódott, addig a következő években az öngyilkosság a munkahely elvesztéséből, gyár bezárásokból, leépítésekből adódtak. (Konzervgyár 2 fő, Mezőgépgyár 1 fő, Magyar Gördülőcsapágy Művek 2 fő, Vágóhíd 1 fő, Napló 1 fő, Játékipari KTSZ 1 fő.)

- Ilike ez mind igen szép, de most már próbálkozzanak valami konkrétummal, nem kell ezeket a régi ügyeket kapirgálni, húzzanak a csoportban egy vonalat és álljanak elő valami megoldással.

Ilike aznap este látszólag a tv előtt ült és a show műsort nézte, a mágus, egy pszichológus, fekete, magas nyakú pulóverben a zsúfolásig megtelt stúdióban beszélt a nézőkhöz, a szőke nő ott állt a mágus mellett, aki ellenséges hangnemben azt mondta a középkorú, pityergő asszonynak.

- Mit sajnáltatod magad, te kövér disznó, nézz a tükörbe, így akarsz élni, ilyen dagadtan, undorító vagy. 

A nézők tapsoltak, ez az, így kell az ilyenekkel beszélni, hogy magukhoz térjenek - mondták egymásnak. 

Este lefekvéskor, mert Ilikét folyamatosan foglalkoztatta a 24 emeletes ügy, annak a barátságos mosolyú hölgynek a jótanácsait olvasta, arról hogyan legyen az élete boldogabb, akinek az előadására pofátlanul drága jegyet vett a stadionba, a nő  modorosan beszélt, de egy gondolatszakaszt mosollyal zárt, majd elkomorult.- Nevess, kacarász, minden reggel nézz bele a tükörbe - a nő körbeforgott a színpadon - és nevetgélj.

Ilikét elnyomta az álom, de reggel tudta mit kell tennie.A legfelső emeleten, ahonnan kiugráltak a folyosó egyik végébe életnagyságú plakáton állt a mágus, egy pohár pezsgőt nyújtott a belépő felé.

 - Na mire vársz, ugorj Te ostoba, minek szenvednél itt tovább, hagyd itt a családod, ne törődj vele, elföldelnek mint egy kutyát.A másik végében a kedves hölgy mosolygott, nevess, mire vársz, olyan szép az élet - mondta.A hölgy egyik kezében viccgyűjteményt tartott a másikban egy kiemelhető József Attila kötetet. 

A falakon Hamlet nagy monológját olvashatták a belépők és megnézhették néhány pszichológus fotóját a kép alatt megtalálták a telefonszámukat, két lépés után automatikusan működésbe lépett a lejátszó, a relaxációs zene betöltötte a folyosót. egy hang felszólította a jelőltet, hogy feküdjön le a padlóra, 20 utasítás után pedig az aki erre alkalmas volt, hideg pénzérmét érzett a homlokán, néhányan elaludtak, amikor a zene megszűnt, mintha csoda történt volna, bágyadtan, de megnyugodva a most már nevezhetjük túlélőnek felhívta a liftet és elhagyta a házat, ahogy átsétált a parkon, ami nem volt szép, az árvácskák szenvedtek a forróságtól, mégis úgy érezte, hogy kötelessége folytatni.Az öngyilkosságok száma a következő években csökkent, Rosta elkerült a városból, a vállalkozási egész embert kívántak, kiváló kapcsolatokat épített ki kínai befektetőkkel, a a 24-en bedeszkázták a folyosói ajtókat, felszereltek egy térfigyelő kamerát is, abban az évben nem is ugrott ki senki a 24-ről, csak egy apa, a 23-ről, mert bankhitel miatt elárverezték az otthonát.

2023. július 3.

Délután Franz a Városházáig sétált, onnan átment a parkba, a baba levele a zsebében volt, a kislány egyedül ugróiskolázott annál a padnál, ahol előzőnap találkozott Franz-cal, bár észrevette, hogy a Doktor leül, nem hagyta abba az ugrálást, csak amikor elvétette a dobást. - Hatig jutottam. - Az már igazán jó teljesítmény. - Sokat gondoltam Henriettére, hátha még sincs Hamburgban, hanem itt van Berlinbe és rossz társaságba keveredett, mint Pinokkió.

 - Nem az nem lehetséges 

Franz a zsebébe nyúlt és kivette a levelet - ez a levél Hamburgból érkezett ma reggel, a baba elnézést kér, hogy nem volt ideje borítékot szerezni, ezért csak összehajtotta, és ideírta a címet, Berlin-Steiglitz, Rebecának. - -Az én vagyok. 

- Na ugye - Franz a levelet a kislány felé nyújtotta, aki még mindig az ugróiskola fekete kövét szorongatta a kezében, majd intett, hogy nem veszi át, letette a követ a padra, felemelte a kezét, hogy megmutassa, hogy összepiszkolta magát.

- Még nem tudok olvasni.

- Bocsánat - Franz széthajtotta a levelet, Rebeca azért megnézte, hogyan ír a baba. 

- Azt hittem, hogy Henriette nem tud még írni.

- Ezt rosszul hitted, minden baba tud írni, a világ legszebb leveleit a babák írják, ezért az angyalok kicsit irigykednek is babákra.

- Kinek írnak a babák?

- Nem írhatnak másnak, csak akit a legjobban szeretnek a gazdájuknak, a gazdák felnőnek, a baba levelek elkallódnak, ezért szinte egyetlen levél sem maradt fent, ha elmész egy múzeumba, hogy babalevelet találj, azt fogják mondani, hogy kislány a babák nem írnak levelet, pedig ez nagyon nagy tévedés

.Rebeca Franz mellé ült, hátrahajtotta a fejét, hogy Franz ne húzza tovább az időt, olvassa fel Henriette levelét.

 Drága Rebeca, úgy sajnálom, hogy nem látom, ahogy ugróiskolázód Berlinben, remélem túl vagy a hatodikon, az a magas szárú fekete cipő van rajtad, amit apa szerzett, ami úgy kopog, mintha pata volna a lábadon, és amit annyira utáltunk, de a fehér kötényed, amit Frau Schmidt varrt a kimaradt függöny anyagból olyan szépen libben, amikor ugrálsz, remélem reggeliztél, a papát és a mamát üdvözlöm, és Brúnó mackót is, ha mama sorban áll, akkor kérlek ne türelmetlenkedj, ha szabad kutat találsz, akkor ha nem okozol vele felfordulást, simogasd meg a vízköpő sárkányok fejét.

Ott tartottam, hogy megnéztem a Hókirálynőt a színházban, már elég éhes voltam, ahogy kijöttem, tanácstalanul álldogáltam a piros lépcsőknél, egyébként itt minden piros, még a kerület neve is piros fa, amikor észrevett egy kislány, valamivel idősebb, mint Te vagy Rebeca, úgy hívják, Rosa Blumenthal, de ezt csak később tudtam meg.

- Nézd apa, egy baba - mutatott rám Rosa. 

- Talán itt felejtette valaki. 

- Már senki nincs a színházban. 

- Szegény baba elvesztette a családját.Ó, ha egy baba tudna esdeklő pillantást vetni valakire, hogy segítsen, akkor drága Rebekám, én úgy néztem volna Rosára.

- Nem hagyhatjuk magára.

- Nem lehet Rosa, annyit tehetünk, hogy a babát leadjuk a ruhatárban.

Rosa magához szorított, de nem mert a papával ellenkezni, elindultunk a ruhatár felé, papa megkopogtatta a pultot, de nem jött ki senki.

- Na jól van Rosa, a baba hozzánk költözhet néhány órára, de holnap megkeressük a gazdáját, és a hirdetőoszlopokra cédulákat írunk, hogy találtunk egy babát, ekkor kicsapódott egy ajtó, és kilépett rajta Gusztaf, a színész, nagy jövőt jósolnak neki, van egy kis pocakja, és még szeplős is, aztán még egy nő és még egy férfi és megint egy alacsonyabb hosszú hajú nő jött ki egy olyan ajtón, amit észre se lehetett venni, mert ugyanolyan virágos tapétával volt borítva, mint a fal

.- Ó, egy kislány babával - mondta az egyik, akit Kalusnak szólítottak. 

- Nézd Pamela, pont olyan babája, mint amivel mi is játszottunk Münchenben.

- Már hogy lenne olyan - Kalus alaposan szemügyre vett.

Rosa apukája persze belefogott a történetbe, hogy itt találtak a színházba, nem tudnak rólam valamit, a világért se akarnak hazavinni.

-  Rosanak van babája, minek még egy. 

- Sajnos nem, de úgy látjuk, hogy jó kezekbe van, és legyen a kislányé - mondta a rövid hajú nő, akit Erikának hívnak és nagyon mókásan nézett ki, hogy olyan magas, és olyan bohókásan volt felöltözve, szivárvány csíkos volt a ruhája, és ehhez a ruhához tartozott egy hatalmas türkiz színű tollas sál.

- Kérem, az nem lehet, ez a környék elég furcsa, nem vihetek el egy ismeretlen babát - a papa végig mérte Erikát.

- Nem olyan furcsa - védekezett Erika és megsimogatta Rosa fejét.

 - Nos, ha nem tudják mégse vállalni a babát, akkor holnap délután itt a színház próbatermében sztepp tánc oktatás lesz, jöjjenek el a babával, a továbbiakat megbeszéljük - ezt már Gustaf mondta.

- Kérem szépen, én egy fontos hivatalban dolgozom, nem érek rá szteppelni, de esetleg a feleségem.

- Akkor jöjjön a kedves felesége a kislánnyal és a babával, egy ilyen érzékeny teremtést, mint ez a baba nem lett az utcán hagyni - valamennyien bólogattak és igen együttérzően néztek rám, majd közölték, hogy egy bizonyos Boszorkánytanyára várják őket, sajnos sietniük kell, még az is lehet, hogy gyalogolniuk kell, mert ilyen későn mert nem járnak a villamosok.

Hamar hazaértünk, Rosaék a színház mellett laknak a második emeleten, úgyhogy nem is sétáltunk, otthon már Rose mamája megterített, a papa és Rosa a kapros mártásos halat evett, az éjszakát Rosa íróasztalán töltöttem  egy füzet mellett álltam, amire az volt írva Napló, reggel Rosa megölelt, kiszaladt a mamájához, apa már elment a hivatalba. 

- Mama elmegyünk biciklizni Lottéval Altonába.

- Lotte a baba neve- kérdezte mama.

- Igen, kék szeme van és szőke haja, és olyan mulatságos, amikor megrázza a fejét és a csigák imbolyognak a feje körül. 

Meg kell jegyeznem, hogy Rosanak fekete szeme, és hosszú fekete haja van, és éppen úgy két ágba fonva hordja, mint Te.Drága Rebeca, most be kell fejeznem a levelet, mert Rosa már kitolta a biciklijét a ház elé.- 


Szegény Henrietta, azt hiszem attól tart, hogy kirakja Rosa papája.

- Ó, én ezért nem aggódom, nagyon talpraesett kislány Rosa, Hamburg olyan jó hely.

- Igen, de hogy került a baba Hamburgba. 

- Ezt nem tudom, de talán megírja, lehet hogy felszállt egy vonatra valamelyik állomáson, talán az Anhalter Banhofon, elaludt és Hamburgban ébredt fel.

- Lehet, Henrittenak nagyon tetszett az a két szobor a nappal és az éjszaka az állomás bejáráta fölött.

- Akkor meg is van a megoldást, elment hogy megnézze a szobrokat, persze ezt nem jól tette, mert nem szabad egy babának egyedül kószálni Berlinben.

- Igen az lehet, a nagymamához akart utazni.

- Hol lakik a nagymamád Rebeka. 

- Breslauban, de már mennem kell

.A parkba két fekete ruhás tányérsapkás nő lépett be, a sapkájukon számok voltak, a kezükben kanna, nagyon határozottan lépkedtek, majd eltűntek a hársfák alatt. Franznak kedve lett lerajzolni őket, még volt egy kis hely a papíron, két fekete alak ment egymás mellett, Franz pedig gondolkodott, hogy mi is legyen velük, ki is dobhatná őket a szemetesbe, de meggondolta magát és visszarakta a zsebébe Henriette rajzos levelét.

2023. július 05.


HAMBURG

Hogy kerül egy nő a 23-ról Hamburgba, ezt magam sem értem, a lehetőség a Goethe Intézettől jött, lenne egy két hetes ösztöndíj a nyelviskolájukban, a munkahelyemről senki se akart menni, mindenki angolul tanult, megjelent néhány tánciskola is, gomba mód szaporodtak az angol nyelvtanfolyamokkal, oda se jutott eszembe beiratkozni. Inkább áldozatnak éreztem magam, mert abban biztos voltam, hogy teljesen felesleges megint belekezdenem a német nyelvtanulásba, úgyse fogok se Goethét, se Thomas Mannt németül olvasni, Kleistet pedig végképp nem. Igent mondtam, kicsit hezitáltam, de az igazgatónő erősebb volt. Ott ült abban a sötét, hosszú szobában az ablaknak háttal, és rágyújtott, a négy emeletes lakótelep szürkélett az ablakon túl, két okból is megfordultam a tömbház pincéjében az egyik lépcsőházban biciklijavító volt, a másikban cipész, mindkettőhöz konkrét szagok társultak. - Nézd ez egy óriási lehetőség, részben pedig megtiszteltetés a Goethésektől, mindent fizetnek, bolond aki az ilyesmit nem használja ki - mondta az igazgatónő, aki már beadta a nyugdíjazási kérelmét, még volt néhány hónapja. Először arra gondoltam, nincs is nekem bőröndöm, egy szatyorral nem mehetek el két hétre egy ismeretlen helyre. Kaptam egy listát hogy hol van hely. Berlinben nem volt, de valahogy mindig tartottam a porosz szellemtől, München közel volt, ha megyek akkor legalább messze legyek, kinéztem Hamburgot, leginkább Thomas Mann miatt, megnéztem a térképet, közel volt Lübeck, csak megkapta valamiért azt a Nobel-díjat, akkoriban csak Nobel díjasokat olvastam, émelyített az a sok vacak füzetes Romana. A jegyeket, mert a vasúti menetrenden nem tudtam eligazodni, bár a házban két vasutas családról is tudtam, de az egyik csak a Nyíregyháza Budapest vonalon kezeli a jegyeket, a másik a vasúti bölcsődében dolgozik, nem kérhettem segítséget, bementem a Rózsa utcára, a fene se tudja mi ez, nekem a rózsáról mindig Goethe jut eszembe, akkor már túl voltam az Itália utazáson, egy-egy részlet után kikívánkoztam az erkélyre, hogy lássam hol is vagyok voltaképp, szép emlékeim voltak az Itáliai utazásról, később is előfordult, hogy egy rövidebb szakaszon utazgattam Goethével, egy német Itáliában, majdnem olyan izgalmas, mint Napóleon Berlinben. A Rózsa utcai épület homlokzata világéletében kilógott a város színvilágából, nagyon merész rózsaszín volt, persze izgultam, hogy ezt az egészet hogy fogom előadni, hogy kérek oda-vissza egy jegyet Hamburgba, ha lehet hálókocsiban, mert éjszaka szándékozom utazni, jobb lenne persze Prágában lakni, mint Franz Kafka és úgy Berlinbe utazni, az Anhalter Banhofra megérkezni vagy a Friedrich Strasséra, de jelenleg nincs hely a nyelviskolában, Berlinről több fogalmam volt, mint Hamburgról, másrészt nem akartam még képzeletben sem Amerikába utazni, nem túl veszélyes számomra a kikötő, a matrózok, és persze az a környék dugig van rossz hírű lebujokkal. Rendesen felöltöztem, nehogy azt higgyék, hogy valami szélhámos vagyok, aki azt hazudja, hogy Hamburgba akar utazni. A hölgy nagyon kedves volt, és meg is találtuk a megfelelő vonatokat, felutazok a Nyugatiba a délutáni órákban, este nyolc körül felszállok a Budapest-München éjszakai járatra és váltok egy hálókocsis helyjegyet, hajnalban megérkezem Münchenbe, nem lesz időm elszaladni a Poschingerstrasse 1-be, csak később tudtam meg, hogy a házat amúgy is bombatalálat érte 1944-ben, úgyhogy amire vágyakozom, az nincs, hét óra körül indul a vonat Hamburga, és már itt a Rózsa utcán megválthatom a helyjegyem. Olyan egyszerűnek és szépnek éreztem az életet azon az őszön, szeptember vége volt, a hársak már elsárgultak, már csak egy bőröndre volt szükségem, ez időtájt jöttek divatba a gurulós bőröndök, így egy kék színű nagy méretűt választottam. A portán Józsi azonnal meg is kérdezte, hogy talán eladtam a lakást és költözni fogok, hogy ezt a dögöt húzom magam után.- Elutazom. - És hova.- Füredre a szívszanatóriumba - majd bolond leszek megmondani, hogy hova megyek két hétre. Fent aztán megkezdődött a bepakolás, én könyv nélkül nem megyek még a Homokkertbe se, beraktam A Buddenbrook házat, az egy kötetest, hogy majd olvasom Hamburgig. A vonaton már szorongtam, hogy találom meg a szállásom Hamburgban Frau Schmidnél, egy Frau Schmidtet már ismertem Berlinben 1923-ból, de az egészen más típus volt, mint az én Scmidtném lesz. Nagyjából úgy festett ez a Schmidtné, mint ha róla mintázta volna Christopher Isherwood az Istenveled Berlinből a szállásadó asszonyt. Klaus Mann pedig egészen pontos leírást ad róla:"Valamennyien együtt laktunk az Uhlandstrassén, egymásba nyíló pazar-kopottas szobákban, a Gründerjahre - korszak silányabb ízlésével berendezett, tipikus berlini lakásban, mely avíttságával is otthonos volt. Háziasszonyunk Schmidtné valóságos kincs volt: kuplerosmaminak hívtuk, és szívből szerettük ... Ha a lakás a legsilányabb Berlin volt, ő maga a vidám mami, a legnagyszerűbb volt, : jólelkű, tréfás kedvű, érdes humorú és talpra esett, minden szentimentalizmus nélkül, segítőkész, nagyvonalú." (Klus Mann: Fordulópont, 178.p.)Ó, milyen lesz majd az én Hamburg-i Schmidtném, a címet megnéztem a térképen, kertes övezet, angol típusú házsorok előkerttel.Most hogy így visszanézek erre az utazásra, az jut eszembe, hogy miért is mentem én Hamburgba, mi terelt oda, mert a német nyelv aligha, valamit kerestem, bolyongtam a városba, az egész 2003-ban történt 20 éve, őket kerestem, Klaust és Erikát, még azt a meglehetősen furcsa Gustafot, Pamela Wedekindet, persze nem találhattam meg őket és a Művész Színházat sem, most hogy van időm, nyugdíjas lettem, nagy kedvem van megtalálni őket Hamburgban. A múltam rendezgetem, van az a rossz szokásom, hogy felesleges papírokat is megőrzök, erőt veszek magamon, hogy kidobjam, amire semmi szükségem sincs, a 2003-as utazás papírjait még rágyömöszölöm a kuka tetejére, kilépek az ajtón és végig megyek a folyosón, előtte még megnézem, hogy rendesen fel vagyok öltözve, ne nézzek úgy ki itt a folyosón, mint egy kuplerájos mami, a lifttel szemben van a szemétledobó, mély lélegzetet veszek, hogy ne érezzem a szagokat, hallom ahogy a mélybe lezuhan a szemét, ezekre a dolgokra nincs már semmi szükség.

NYÁR ESTI SZEMLÉLŐDÉS

Mint ama Mihály ki erre fele nézte a napnyugtát,

úgy tűnődöm én is az erkélyen, mikor az árnyak

óriásra nyúlnak, nézem ahogy alattam elvonulnak,

kutyáját pórázon sétáltatja egy nő, mi járhat fejében,

ó ne vigye éjszakára ezt a hosszú árnyat haza,

várja meg míg ránk borul az éjszaka, mesterségesek

ezek a fények, az igazi sötétben nincs semmi félelmetes,

várjuk hát az éjszakát, átszakítja egy mentő hangja

a kárpitját.

2023. július 6.

A könyvet a Buddenbrook házat csak a München Hamburg vonalon nyitottam ki, s őszintén szólva nem gondoltam arra, hogy utazott ezen a vonalon Thomas Mann, Farnz Kafka is, a társaság igen csendes volt, talán a németek nem utazgatnak ekkora távolságon vasárnap délelőtt. Időnként ki-ki nézetem, de a helyjegyem nem az ablak mellé szólt, a kalauz megérkezése kizökkentett a reggeli tűnődésemből, harminc körüli, ápolt, szőke nő, csinos vasúti egyenruhában kezelte a jegyeket egy szerkezettel, óh a német vonaton nincs már lyukasztó, mindez 20 éve volt, a kalauznő nemcsak ápolt volt, de derűs is. 

A Buddenbrookok ház avatója elkápráztatott, egy patrícius család új házba költözik Lübeckben, az író nem fukarkodott a ház leírásával, ki ne lenne kíváncsi erre a házra, mint ahogy a városom lakói is kíváncsiak arra, hogy milyen egy lakás abban a galambdúcban, ahol élek, pedig alig van különbség, a Piac utcai bútorboltnak jól jött ez a magas ház, régi bolt, egyszer egy Vásárosnamény-i idős asszonnyal beszélgettem, az 50-es években kitelepítették, az mesélte, hogy csodaszép kelengyét és hálószobabútort vettek Killernél, akkoriban ez volt a bútorbolt neve, de már senki se hívja Killernek a boltot, a lakók többsége bement a 68 szám alatti bemutató boltba, 500 méterre van  a háztól és kiválasztott egy három és félméteres szekrénysort, nem ért faltól falig, de még az ablakhoz fért egy virágállvány: kétajtós pozdorja szekrény, vitrines, könyvespolc alatt a tv helye, és egy bárszekrény, na azt Thomas Mann pohárszéknek nevezi, itt is a Varázshegyben is, különös vonzódása van a pohárszékekhez és a lakásbelsők leírásához, tűnődtem is rajta, hogy mi lehet az a pohárszék. Nekünk a 24-ben, ha nem volt pénzünk, akkor megvettük hitere a kolóniált, a verona szekrénysort választottam, az ágy az egységesnek volt mondható a 24-ben, pillangó heverőkön aludtunk, abból kialakítható volt egy hamis franciaágy, amit aztán szét lehetett pakolni, sokáig gondolkodtam egy fotelágyon, ha esetleg vendég jön, aztán mégis használtan vettem egyet, elég ronda kárpittal, de már amint ránéztem tudtam, hogy úgyis kimegyek 20-án a Hídi-vásárba és ott veszek rá fehér birka bőrt, azt egyszerűbb kifésülni, mint keresni egy kárpitost. Az eleje még jobban járt, úgy a 70-es évek végig, akkor még talpon volt a magyar bútoripar, azok a bútorok még össze voltak szerelve, később kitalálták, hogy dobozban szállítanak, lehetett tudni, hogy hova érkezett ilyen összeszerelhetős bútor, mert a kopácsolást rettenetes káromkodást kísérte, lent Józsi a Sesztinánál vész esetére, hogy megakadályozza a tragédiát, hogy a lakó a bútorlapokat kidobálja, vagy véget vessen az életének, esetleg hullarészegre igya magát, a felsége kétbalkezes szerencsétlenségnek nevezze, aki még ennyit se tud, mikor ott van hozzá az összeszerelési útmutató, tartott tipliket és csavarokat, sőt fúrót is, de azt csak kölcsönözni lehetett tőle. A tapétával elégedett voltam, ahhoz képest, amit a Darabos utcán láttam, viszont a padlózat itt is neonzöld PVC volt, a PVC-re szőnyeget tenni olyan rettenetes, a konyhába persze a gáztűzhely környékét mint valami kis apró szeplők elborították az égési lyukak, a másik veszedelem, amire karácsony után mindenki rájött, a csillagszóró volt, néhányan annyira utalták a kopógós pvc-t, hogy a szobákba padlószőnyeget rakattak, a csillagszóró a padlószőnyeggel is elbánt.Jól éreztem magam, bár a szemem összehúzódott a kialvatlanságtól, de összeszedtem minden erőmet, nehogy leragadjo, hagytam hogy Thomas Mann vezessen,  egyszer már olvastam ezt a könyvet, de most egészen máshogy olvastam. "

A "tájképszobában" ültek, a Mérleg utcai tágas, ódon ház első emeletén, ahol a család csak rövid ideje lakott, mert nemrégiben szerezte meg a házat vétel útján a Johann Buddenbrook cég. Az erős és rugalmas kárpit, amelyet a falaktól üres tér választott el, nagyméretű tájképeket ábrázolt,a padló vékony szőnyegének gyöngéd színeiben, a tizennyolcadik század ízlése szerint festett idilleket,vidám szüretelőkkel, szorgalmas szántóvetőkkel, takarosán fölpántlikázott pásztorlánykákkal, akik tükröző víz partján tisztára mosdatott báránykákat dédelgettek, vagy kecses pásztorokkal csókolóztak… Többnyire sárgás esthajnal uralkodott ezeken a képeken, kellemes összhangban a fehér lakkos bútorok sárga huzatával és a két ablak sárga selyemfüggönyeivel.A tágas szobában aránylag kevés bútor volt. A kerek asztal, keskeny, egyenes lábain leheletszerű aranyozással, nem a dívány előtt állt, hanem a szemközti falnál, a kis harmonium szomszédságában,amelynek fedelén fuvolátok hevert. A falak mentén szabályos közökben elhelyezett merev támlájú karosszékeken kívül még csak egy kis varróasztal volt az ablaknál, s a dívánnyal szemben nippekkel megrakott, törékeny luxusíróasztal. "

Persze a nippek, ettől valahogy magamhoz tértem, hogy sorra is vegyem őket. A kis jegyzetfüzetembe, amit erre az utazásra vettem, beírtam, mert akkor már tudtam, hogy úgyis átmegyek Hamburgból Lübeckbe, hogy Mérleg utca. Az otthoni nippeket, mókusokat, őzeket, halakat, nyulakat a festés után felvittük a padlásra, nem hiányoztak, de az idősebb lakók hűségesek voltak a nippjeikhez, Weisz néni már 70 volt a hatodikon mikor beköltözött, nem akarta a liftet használni, a háza rossz helyen volt, szanálták, az erkélyről rálátott a felüljáróra így sohasem nézett ki az erkélyen, és sohasem ment át a hídon, olyan nippeket, mint amilyenek Weisz néni vitrinjeiben voltak sehol sem láttam, pont azt a nevet mondta, amit Thomas Mann is megemlített az étkészletre, csak bohócai voltak, a többségük fehér ruhás, táncoltak, álmodoztak vagy zenéltek, és itt meg is álltam az olvasásban, hogy felidézzem Weisz néni porcelánjait és azon gondolkodjak, hogy vajon a velem utazók milyen nippeket és porcelánokat őrizhetnek otthon, és miért váltak meg azoktól a porcelánoktól, amikért már nem is kell Németországba utaznom, megnézek a zsibogóban. Weisz néniről aztán nem tudtam meg semmit, minden vasárnap délután találkoztam vele, mikor hazajöttem a szüleimtől, Weisz néni nagyon szépen felöltözött és elindult a Nagytemplom felé, de később kiderült. hogy a Szent Annánál befordult, sokáig nem láttam, egy péntek este becsengetett, rosszul nézett ki, lefogyott, egy régi pléh doboz volt a kezében. - Nyissa ki, semmi különös - a dobozban kis képek voltak, olyanok mint amilyeneket nagyanyám a Bibliába tartott, búcsúkon, papavatásokon lehetett ilyeneket kapni, gyerekkoromban nagyon szerettem volna hozzájutni az ilyesféle képekhez, de nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy a képeknek a Bibliában kell lenniük.- Sajnáltam kidobni - de semmi sajnálatot sem láttam Weisz néni arcán. - Egy Madonna képeket megfordítottam, némelyik hátoldalán évszám is volt, 1927, ezen egy név is, Rédey Ilka.- Ki ő? Felolvastam egy nevet és egy másikat is. - Semmit semmit sem tudok róluk - mondta Weisz néni, én is kaptam 1944-ben a dobozt, hogy vigyázzak rá. Maga nem dob ki semmit, szeret régi történeteket olvasni.- Néha azért dobok ki dolgokat. Weisznét nem láttam többet, a doboz a nagytakarításokkor előkerül, megnézegetem a képeket, aztán visszateszem a polcra. Azt szokták kérdezni, hogy van-e por a 23-on, van pont annyit kell törölgetnem, mint Weisz néninek kellett a hatodikon, elfelejtettem megkérdezni a keresztnevét, annyit tudtam, hogy az apácáknál érettségizett, karácsony előtt becsengetett egy idősebb asszony, hasonlított is meg nem is Weisz nénire, telt volt, már teljesen ősz idős asszony, egy cipős dobozt adott át az ajtóban.

- Weiszné megkért, hogy ha eltávozik, akkor ezt adjam át Önnek. Be akartam hívni, de ő szabadkozott, hogy rosszul érzi magát ilyen magasan, csak nézzek bele a dobozba. 

A bohócok voltak, Weiszné összes bohóca. 

- Mi ez?

 - A megmaradt meissenik, Ilka vigyázott rájuk.- Így aztán nekem is vannak nippjeim, talán érdekesebbek is, mint azok az anyám padlásán, nem adom el őket, szeretem a bohócokat. Még sohasem voltam zsinagógában, de egy nap el lehetett menni megnézni hogy milyen a Pásti utcában egy zsinagóga, kívülről jól ismertem, sokszor elbicikliztem előtte, volt egy bútorkiállítás, tehetősebb zsidó család szobabútorai, ezt olvastam a tájékoztató füzetben, a vitrinben pedig pont olyan táncoló, álmodozó, zenélő bohócok voltak, mint amilyeneket Weiszné rám hagyott.

Franz próbálta összeszedni a gondolatait Henriette párizsi utazásáról, de mindig visszatért egy rossz álom, csak Párizs miatt jutott eszébe, valami rejtélyes dolgot sejtett, hogy az élet hamarabb megírja a történeteit, mint ahogy ő rá jönne, hogy milyen összefüggések rejlenek a mélyben. Egy ismeretlen ház párizsi pincéjében történt az eset, Franz nem volt ott csak látta, mintha fentről nézte volna az eseményeket, a házba a Szent Anna templomról elnevezett utcából lehetett bejutni, a rendezvény zárt körű volt, nagyvonalúan halálos partynak nevezték, a jelmez kötelező volt: boszorkányok, csontvázak, jósolni akaró, zaklató cigány asszonyok fogadták az érkezőket, levágott kislányujjakat formázó ropogtatni való sós rudakkal, undorító kinézetű süteményekkel kínálták a gyerekeket az egyébként szelíd lelkű háziasszonyok, akik kidolgozták a lelküket, a társaságból kilógott egy izraelita kultúrantropológus ki ezen új szokás tanulmányozása miatt volt jelen, mindenki remekül szórakozott. A látványtól felzaklatott gyerekek ugráltak az izgalomtól. - Mi lesz még? - mondta a főszervező, aki nem rég veszítette el ikerterhességét, de könnyedén kilábolt a traumájából, ilyenféle partykon sziporkázott, megigazította a nyakában a málnaszörppel átvéreztetett kendőt. - Leviszlek benneteket a pincébe. Kinyitotta a két szárnyas ajtót, a vendégeket megcsapta a pince áporodott bűze. - Mindenki öltözzön fel, hideg lesz odalent - mondta a főszervező, mert szeretett anyáskodni. Csak az ő kezében pislákolt egy szál gyertya, szerencsésen leértek. A gyerekek meg se mertek mukkanni, mikor felemelte a gyertyát és meglátták a szőke hajú, kék szemű babát meglincselve, aztán egy keleti baba jött, majd egy síró csecsemő, és egy fekete baba, ennek a haját összeborzolták, a ruháját megszaggatták. A gyerekek nyüszítettek.Franz felébredt, bár csak sohasem láttam volna őket. Kinézett a parkra, veszélyes hely lehet Párizs, egy ilyen pince, az egészet csak Dórának mesélte el, Rebecának gyönyörű Párizst akart írni.

MACSKAÉJ

S ha lekapcsolom a villanyt,

takaróm lesz a sötét, egy tudatlan

macska a lábamra fekszik, nehéz

és kényelmetlen, de nem rúgom

le, tudom, hogy a Hold küldötte,

kinek alvását egy macska megzavarja,

az nem zuhan bele a rémisztő

álmokba, és nem kell megfejtenie,

mit üzen a mély, nem engedleg

be az árnyak közé, dorombolja

őrzőm a macskaéj.

FRANZ KAFKA - NaplóFebruár 13. [...]

 Álmok: Berlinben, az utcákon, az ő házához, a megnyugtató, boldogító tudat, még nem vagyok ugyan ott a házánál, de megvan a könnyű lehetőségem, hogy oda jussak, bizonyosan oda is fogok jutni. Látom az utcák vonulását, az egyik fehér házon egy feliratot, például "Észak dísztermei" (tegnap az újságban olvastam), álmomban hozzátettem: "Berlin W." Megkérdezek egy nyájas, veres orrú, öreg rendőrt, aki ezúttal valami inasegyenruha-félét visel. Részletes felvilágosítást kapok, megmutatja a távolban még egy kis füves park kerítését is, biztonság kedvéért kapaszkodjam meg benne, ha odaérek. Azután tanácsok a villamosra, földalatti vasútra stb. vonatkozólag. Nem tudom követni, és ijedten megkérdem, jól tudván, hogy alábecsülöm a távolságot: "De hisz ez félórányira is van?!" Ő azonban, az öregember, így válaszol: "Én hat perc alatt ott vagyok." Micsoda öröm! Valaki, egy árny, egy társ mindig kísér, nem tudom, ki az. Szinte arra sincs időm, hogy megforduljak, oldalt nézzek.Berlinben valamilyen panzióban lakom, látszólag csupa fiatal lengyel zsidóval együtt; egészen kicsiny szobák. Kilocsolok egy vizespalackot. Az egyikük egyfolytában ír egy kis írógépen, alig emeli meg a fejét, ha kér tőle valamit az ember. Lehetetlenség egy Berlin-térképet keríteni. Egy könyvet látok mindig egyikük kezében, térképhez hasonlót. Minduntalan kiderül, hogy valami más van benne, a berlini iskolák jegyzéke, adóstatisztika vagy valami ilyesmi. Nem akarom elhinni, de mosolyogva, minden kétséget kizáróan bebizonyítják nekem.

Kedves Sz., ha már ott voltál Berlinben, sétáltál vagy lődörögtél, volt nálad egy térkép, kérdés, hogy mikori, mert a fal felszámolásával a térképeket is újra kellett nyomtatni, nem értem, hogy nem volt egy napod arra, hogy Berlinből átvonatozz Lübeckbe, ez olyan kézen fekvő lett volna, azután hogy Franz felmondta az eljegyzést F-el berlinben, micsoda rettenetes megpróbáltatás volt ez mind a kettőjüknek, napokig gyászoltam. Franz nyilván felejteni, Lübeckbe megy, hogy miért pont Lübeckbe ez talány. Viszonylag hosszú az út Berlintől Lübeckig, de mi szeretünk vonatozni, annyi mindenre lehet gondolni, hogy olykor bosszant, hogy már meg is érkeztem, nekem nem volt semmi lelkiismeret furdalásom, hogy a német állam támogatja a nyelvtanulásom, és én ahelyett, hogy szavakat magolnék elcsászkálom az időt, nem akartam én semmit a német nyelvtől, most olyan jól esik elképzelni, hogy mi mind júliusban ott vagyunk Lübeckben, olyan mint egy álom, micsoda szemérmetlensége a létezésnek, szégyellje érte magát, hogy bár mindannyian megfordultunk Lübeckbe, feltételezésem szerint Te is, ott tartózkodásunk nem egy időben történt, Löbeckben feltűnt nekem egy macska, hatalmas volt, ilyen óriás macskát én még nem is láttam, tudom, hogy közel van Bréma, és a Csizmás kandúr, de akkor is, ez a behemót macska összeakart barátkozni velem, ami sikerült is neki, ő hízelgett én megsimogattam és bemutatkoztam, ezután észrevettem egy csoportot, egy rövid hajú, nyurga nőt, olyan ismerős vonásokkal, mint a Psota Irén, tarka kabátban, be nem állt a szája, egy másik középkorú nőt, semmi feltűnő sem volt rajta, ő lehetett a kislány édesanyja, a lánykát Rosenek szólította, a kezében egy baba volt, lehet hogy a babát most kapta a bábszínház boltjában vették, nagyon óvatosan bánik vele, a társasághoz tartozott egy nemes vonású, légies, nyúlánk fiatalembert, az viszont hallgatott, a kislánnyal próbáltak az útpadkán egyensúlyozva menni. Mindazonáltal bizonyára tudod kedves Sz., hogy minden esélyünk meg van arra, hogy Franz-cal is találkozzunk, persze akár Hamlettel is, de még nem tudom melyik Hamlet lenne ide illő, oly közel van Dánia, titkon Bruno Ganzot szeretném, de ő aligha jön Lübeckbe, mikor svájci, a szabadságát biztos Zürichben tölti, Gustafra nem vágyom, alacsony és kövér is, van benne valami visszataszító, ahhoz, hogy jó Hamlet legyen, bár a fekete és a színpad slankít, Franz itt van valahol, rejtegeti talán Lübeck, a berlini barátjával fog errefelé sétálni, a neve Weiss, ezen eltűnődtem, mert tegnap befejeztem egy novellát, egészen véletlenül, így hívtak benne egy öregasszonyt, még gondolkodtam is rajta mi legyen a neve annak az öregasszonynak aki a 24 emeletesben a hatodikon lakott, most megint gondolkodom, hogy ne írjam át a nevét fehérre. Tudod, hogy nem szeretem a pletykákat, de nem értem, sehogy se fér a fejembe, hogy ki ez a Grete Bloch, akivel Franz levelezik, ez téged nem érdekel, néha olyan komoly vagy, muszáj játszanom, olyan egyedül vagyok, mert különben meghalok, de az angyalok egyenlőre nem engedik.

FRANZ KAFKA TRAVEMÜNDÉNNAPLÓ RÉSZLET 1914. július 27.

Lübeck. A szörnyű Schützenhaus Hotel. Zsúfolt falak, piszkos fehérnemű a lepedő alatt, elhanyagolt ház, egy pikkolóból áll az egész kiszolgáló személyzet. A szobától való féltemben lemegyek még a kertbe, és ott üldögélek egy üveg harzi savanyúvíz mellett. Velem szemközt sör mellett egy púpos és egy sovány, vérszegény, dohányzó fiatalember. Mégis aludtam, de hamar fölébresztett a nap, amely a nagy ablakon egyenesen az arcomba sütött. Az ablak a vágányokra nyílik, szüntelen vonatzaj. Megváltás és boldogság, miután átköltöztem a Trave menti Kaiserhof Hotelba.Utazás Travemündébe. Fürdő - családi fürdő. A strand látványa. Délután a homokban. Mezítlábasan illetlennek tűntem. Mellettem a látszatra amerikai. Ebéd helyett végigmentem az összes panzió és vendéglő előtt. Ültem a gyógyszálló előtti fasorban, és hallgattam a térzenét.Lübeckben séta a városfalon. Szomorú, elhagyatott ember egy padon. Élet a sportpályán. Csendes tér, emberek minden ajtó előtt lépcsőkön és köveken. Reggel az ablakból. Fa kirakása egy vitorláshajóból. Dr. W. a pályaudvaron. Nem szűnő hasonlóság Löwyvel. Határozatlanság Gleschendorf dolgában. Ebéd a Hansa-majorban. "Piruló szűz." Vacsoravásárlás. Telefonbeszélgetés Gleschendorffal. Utazás Marienlystbe. Komp. Egy esőkabátos és kalapos fiatalember titokzatos eltűnése és titokzatos felbukkanása a kocsiban Vaggerloeséből Marienlystbe menet.

LÜBECK

Februárban történt, azt hiszem vasárnap délelőtt,

rátaláltam erre a képre, és a hasonlóság, amit nem

külsőségekben nyilvánult meg előttem talán inkább

a képen szereplő személy testartásában és tekintetében,

habár tudtam, hogy annak a férfinak a Travemünde-i

strandon úgy mint Sören Kierkegaardnak, vagy Kleistnek

nem született gyermeke, mégis Kafka fiának neveztelek,

így utólag persze egyértelmű a tévedésem, leginkább

azért mert nem ismertem az állapotod, hogy az alkotást

segítő és romboló melankólia melyik lépcsőjén állsz,

a földalattin vagy az egekbe nyúlón, most már tudom,

hogy hol, én csak egy képet láttam Travemündéről,

és arra gondoltam, milyen kellemes hely lehet,

még sohasem ültem strandkosárban, se egy kövön

hogy nézzem az Északi tengert, talán a vágyakozás,

mert oly későn találtam meg az írás lehetőségét,

a kimondás mámorát, hogy Kafka hasonmásának

neveztelek, mintha Hamlet szelleme egy sziklaszirtről

újra mondaná a nagy monológot, mennyire sajnálom,

hogy azon a vásárnap délelőtt ezt átélted,

elkövettem hiszen sohasem találkoztunk egy hibát,

talán ha megismerem Tonio Krögert és Dániát,

de már jóvá tehetetlen, ez a kép örökre figyelmeztet,

hogy a megérzés veszélyesebb, mint az ismeretlen,

s minek nem tudjuk forrását, ott hallgatni kell,

míg egy nap megszólal a múlt, s akkor erről a képről

újra beszélnem kell.

2023. július 14.


EGÉSZEN KÖZEL

"Tony pongyolában volt, imádta a pongyolákat. Semmi sem volt számára előkelőbb, mint egy elegáns neglizsé, minthogy a szülői házban ennek a szenvedélynek nem hódolhatott, annál inkább hódolt most mint férjes asszony" (Thomas Mann: Buddenbrook ház .- Európa, 1972, 168.p.)


Hogy kerülök a 23. emeletről Travemündébe? - Sehogy, semmi esélyem sincs rá. A Buddenbrookokkal alig haladtam Hamburgban valamit, talán 50 oldalig jutottam a vonaton, elfoglaltam a szállást, ami nem ment olyan egyszerűen, rossz házszámot írtak a levélben, már itthon összeállítottam az útitervet, hogyan jutok el a Főpályaudvartól Schmidt asszony otthonáig. Az angol típusú lakás, mi inkább London külvárosára és Dániára emlékeztetett felülmúlta a képzeletem, becsengettem a megadott címre, egy férfi nyitotta ki az ajtót, nem láttam az arcát félhomályban volt.- Schmidné nem itt lakik - mondta, akkor kétségbe estem, előregörnyedtem, mintha hasba rúgtak volna, próbáltam nyöszörögve kimondani. - De hol? - A férfi talán átélte az állapotom és megadta a házszámot. Schmidné törékenysége, rövid ősz haja nagyon emlékeztetett anyámra, kézzel-lábbal olykor még szótárral is a legszükségesebb dolgokban szót értettünk. Schmidné az alsó szinten lakott, a szűk előszobából nyílt minden ajtó, szemben a kertre néző, tágas nappali volt, jobbra a szűk konyha, itt mindig szólt a rádió, előtte egy kerek asztal, hat székkel. Schmidtné minden reggel mielőtt elindultam volna a Goethe Intézetbe, felkiálltott valamit, amiből tudtam, hogy kész a reggeli. A szobám a felső szinten volt, a zuhanyzó és illemhely a szuterénban, valahogy felhúztam az emeletre a bőröndömet, a szoba a lehető legmegfelelőbb volt, egy nagyobb ágy, fotel, két ajtós szekrény és egy íróasztal. - Hans Castorp, mikor megérkezik Davosba és szétnéz - ezt csak anyanyelvemen közöltem, és nem vártam el hogy háziasszonyom megértse, vagy bármiféle összetartozásra gyanakodjon, függetlennek éreztem magam, jól elleszünk itt Schmidnével, nem zavarjuk egymást, úgyis csak aludni jövök majd ide, a város érdekel, Hamburg. Mire a mászkálásokból haza értem, az órák fél kettő tájban értek véget, de én sötétedéskor értem haza, töménytelen házi feladattal, melyek meglehetősen elkedvetlenítettek, alig maradt időm az olvasásra, a Bunddenbrook-házat ott hagytam az íróasztalon, arra számítottam, hogy szállásadómnál ezzel a könyvvel szerzek egy jó pontot, s alkalomadtán néhány dolgot, különös tekintettel Thomas Mann viselkedésére megbeszélünk, ezen kívül égtem a vágytól hogy ott sétáljak ahol Thomas Mann is járt, az utcákon nem éreztem komfortosan magam, mert már itthon kiköltekeztem, vettem néhány szükséges holmit, hogy ne a kopottakat vigyem, ki tudja hova kerülök, de a kabátom az a régi krakkói fekete dzseki volt, amiben úgy mutattam, mint egy felfúvódott varjú. Schmidnével váltottunk néhány kedves szót, úgy értettem hogy három fia van, és az egyik zenész valamelyik színházban, a belvárosban nem voltam benne biztos, mintha a kikötőben az Elbán hajóra emlékeztető, modern színházat láttam volna, az biztos, hogy az Oroszlánkirályt játszották, amit én is megnézetem a ház alatt a Híradó moziban, kisírt szemekkel mentem fel a 23-ra, a liftnél pont összefutottam Weisz nénivel. - Mi történ magával kedvesem - kérdezte.- Elvesztettem az édesapám zokogtam. Wiesz néni megdöbbent, mert apám előzőnap volt nála, mivelhogy apám ezermester volt, és Weisz néni csapja csöpögött, mint ahogy jómagam is. - Tegnap még semmi baja sem volt.- Nem úgy értettem, az ember mielőtt elveszti az apját, számtalan olyan helyzet adódik, amikor elveszti, mígnem bekövetkezik a megfordíthatatlan elvesztés. Weisz néni bár erre nem számítottam, felsóhajtott, s mint aki képes az én korlátozott nyelvhasználatomból valamit megérteni azt mondta, egészen hasonló eset történt az édesapjával 1945 tavaszán, már az hitték, mert csak 1946 nyarán érkezett haza, hogy elvesztették, de kijutott Svájcba, ott elgondolkodott, úgy döntött mégis hazajön, bár elképzelte, hogy talán jobb lenne Palesztinába menni.Most viszont én döbbentem meg. - De hogyan?- Ó nem inkább nem beszélek erről, azt mondta, hogy olvasta Anna Frank naplóját, nyugodjon meg az édesapja miatt, az ilyesmit nem tudjuk irányítani, még 20 év múlva is felébredek éjszaka és olyan helyen vagyok ahol sohasem jártam, egyszer csak álmomban édesapám elárulja az igazi nevét, szólíts Löwy-nek, ez az egész apám halála után jött elő. Hallott már Bergen-belsenről?- Nem, hol van?- Észak Németországban, nem messze Dániától, Hamburgtól Délre, mikor is utazik? - Két hét múlva. Ez aztán nem hagyott nyugodni, hogy átmehetnék Dániába, annyira érdekelt ez az egész dán világ, a Nők Lapjában olvastam, hogy Európában a dánok a legboldogabbak, de aztán Lübeckbe mentem, majd Weisz néninek veszek egy képeslapot a Buddenbrook házáról, odaadtam neki a postaláda és a lakáskulcsot, hogy locsolja meg a három virágom.Schidtnének szóltam, hogy vasárnap átmegyek Lübeckbe, hogy megnézzem a Buddenbroock házat, próbáltam megértetni vele, hogy mennyire fontos nekem Thomas Mann. Schmidtné szombaton meghívott ebédre, halat készített kapros mártásban, kiváló volt, akkor már igen jóba lettünk, neki ajándékoztam anyám egyik rieselt terítőjét, ő pedig beinvítált a szobájába, hogy nézzem meg a pechwork takaróit, akkor gondoltam először arra, hogy talán özvegy lehet, ebéd után, mint itthon anyámmal körbejártuk a kertet, ennek is nagyon örültem, ott kint vettem észre, mert eddig nem figyeltem meg, hogy szállásadómnak milyen világos kék a szeme, anyámé acél kék. Schmidné kertje pont olyan volt, mint amilyen kerteket szeretek, díszkert, különleges fákkal, bokrokkal, lecsüngő fürtökben virágzott a sárga akác, madarakkal és mókusokkal, nem volt agyongondozva. Mindenképp beszélni akartam Thomas Mannról, de ahogy kiejtettem a nevét, legyintett, hogy erről nem kíván beszélni, de megmutatta a bicikliket, és felajánlotta, hogy biciklizzek a környéken, ez viszont olyan váratlanul és kellemesen meglepett, hogy nem tudtam mit mondani, már megvolt a délutáni terv, egy hatalmas áruház kifürkészése, bementem Hamburgba, ahogy hazaértem Frau Schmidt azonnal kiszúrta a reklámszatyraimat és rosszallóan a fejét ingatta, jelezve, hogy ott ahol vásároltam, az a város legdrágább üzlete, de ha szeretnék valamit, akkor megmutatja hova érdemes menni, de már nem akartam semmit se venni, mert elköltöttem a pénzem,. Este olvastam egy keveset, másnap reggel, nem akartam felzavarni Frau Schmidtet, aki úgy látszik szinte sohasem aludt, mert már talpon volt és megint megreggeliztetett. A Lotte Weimarból kiindulva nem egészen így képzeltem egy német nő reggelét, sokkal inkább úgy mint Tony reggeleit, aki ilyenkor pongyolában eszeget, de Frau Schmidt az ott tatózkodásom két hetében sohasem hordott pongyolát, csak csíkos fürdőköpenyt, erre a karácsonyra, mert úgy gondoltam, hogy ha már ennyire emlékeztet anyámra, akkor anyámnak egy pont ugyanolyan fürdőköpenyt veszek, mint amilyenben a kedves szállásadómat láttam.- Remélem nem csalódom Lübeckben, végre elállt az eső. Ekkor Frau Schmidt egy szót mondott, amit nem tudtam megfejteni - időm se volt már azzal gatyázni, hogy kiderítsem miért mondta azt, hogy Travemünde.Tizenegy körül már Lübeckben voltam, elidőztem a városkapunál, halványan emlékeztem rá, hogy Thomas Mann megemlíti ezt a kaput, valahogy nem éreztem valóságosnak, a hídon megálltam és visszanéztem, a kereskedő házak olyanok voltak, mint azok karácsonyi sorházak, amit ablakdísz dekorációnak használtam, kinyitottam az ablakokat, hogy átengedjék a téli, szürke fényt, a hídon az az érzésem volt, hogy nem a könyvet látom megelevenedni, hanem én vagyok a könyvben, mivel Tony tette rám a legnagyobb hatást, szét is néztem, hogy nem látom valahol, nagyon erősen próbáltam az emlékezetembe vésni a képet, de persze mostanra megkopott, izgatott hogy mi van a kapu mögött, éhes volna, könnyedén visszatértem a valóságba, bementem egy MC Donalsba, és a lehető legolcsóbb menüt rendeltem, ott jutott eszembe, hogy a könyvet Hamburgban hagytam, térkép nem volt nálam, olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, megtaláltam a házat, be is jutottam, a templomot is, de oda azt hiszem nem mentem be, azt próbáltam rögzíteni, hogy hol vagyok, itthon ebben a vajszínvárosban nem lehet eltévedni, a 24 emeletest mindenhonnan lehet látni, odanőtt az állomás mellé, attól féltem nem tudok visszajutni a pályaudvarra. A Buddenbrookot már elő se vettem Schmidtnénél, csak amikor felszálltam a vonatra, akkor nyitottam ki a Hamburg-München járaton, Tony Travenmünden-i nyaránál jártam, ahogy meglátja a falut."Nézd csak itt a tenger. Még egy negyedórácska ...Fiatal bükkfa-allén haladt a kocsi, egy darabon egész szorosan a tenger mentén, amely kéklőn, békésen hullámzott a napsütésben. Felbukkant a világítótorony sárga kúpja, kis ideig elláttak az öböl és a védőgát fölött, túl a városka piros háztetőin és a kis kikötőben a naszádok vitorláin és kötélzetén. Aztán elhaladtak a szélső házak során, elhagyták a templomot és a folyóparton húzódó "Alsósor" mentén egy csinos kis ház elé robogtak, melynek verandáját benőtte a vadszőlő." (Thomas Mann: Buddenbrook ház, 1972, 101.p.) Jómagam nem vagyok szentimentális alkat, sőt a házban általában mogorva, szótlan nőnek tartanak, becsuktam a szemem, hogy lássam Travemündét, s arra gondoltam, hogy akikkel most itt együtt utazom valamennyien ismerik ezt a képet, ott van az emlékezetükben, bármikor elő tudják venni, mint egy választ Hamlet monológjára, hogy az élet mégiscsak oly váratlanul, mint ez a pillanat tartogat valamit.Sírni tudtam volna a csalódottságtól, hogy nem láttam, hogy ezt megint elszúrtam, pedig milyen közel voltam ahhoz, hogy megértsem miért van mindez. Weisz néni gondozta a virágaimat, mikor azt a néhány számlalevelet átadta, akkor hogy valamivel megháláljam a fáradozását egy aprócska porcelán figurát adtam át, egy zenélő kisfiút, Hamburgban már megkezdődött a karácsonyi vásár, az utolsó pillanatban vettem, egy fillérem se maradt.Weisz néni mintha felismerte volna a fiúcskát, az ablak felé ment, és azt mondta, mintha csak az a Hummel lenne, persze nem az volt, később utána néztem a Hummel porcelánoknak, az 1930-as években nagyon népszerűek voltak Németországban, igazán meglepett, hogy Weisz néni emlékezett rájuk, én nem voltam az Északi tengernél, Weiss néni pedig nem kapott Hummel porcelánt, Dánia csak nem hagyott békén, egy karácsonyon, amikor Weisz néni porcelánjai már a vitrinemből bámészkodtak, amikor már tudtam egy választ Hamlet kérdésére, újra elővettem Dániát és Tonio Krögert.

A Te címed

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Sed ut perspiciatis unde omnis iste natus error sit voluptatem accusantium doloremque laudantium totam rem aperiam eaque ipsa quae ab illo inventore veritatis et quasi architecto beatae vitae dicta sunt explicabo nemo enim ipsam voluptatem.

© 2023 Minden jog fenntartva
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el