NAPLÓ

2023. május 26.

GOETHE Mester igazi vigasz a Költészet és valóságban a 95. oldalon mellékesen megemlített mondata, ami pontosan így hangzik 

"...Kitanultam már a francia színház egész műsorát, több darabot már másodszor, harmadszor láttam..."

 ezzel magam is így jártam, a békák minden brekegését hallottam már, s arra jutottam, hogy a francba a franciákkal és a fekete/fehér mázas tehenekkel, örömmel tölt el, hogy Ön sem érezte úgy, hogy bármikor is vállalkozna egy érzelmes utazásra francia földön, felesleges olyan nemzetet meglátogatni, akiknek jelleme az idők folyamán megromlott, Ön szertettel foglalkozik más népek csehek, olaszok költészetével és színházával, de nyilván gyatra előadásokat szenvedett el, nem foglalkozik a francia színházzal, mindenben mesteremnek tekintem, könyvtáramból száműzöm a franciákat, az álterhes nő a francia nyelvizsgán a Killer-házban silány darabbal együtt.

MIKOR AZ ÁLTERHES NŐ KIRÚGTA A SÁMLIT A FRANCIÁK ALÓL.

..Sokféle játszma létezik, de undorodom attól a játszmától, amit egy francia nyelvvizsga kíséretében adnak elő, megjelenik a színen egy terhes nő, akiről kiderül, hogy álterhes, mert egy éve van még a nyugdíjig, akkor velem egyidős lehet, az álterhes nő ki-be sétál a munkahelyemen, a hangulat meglehetősen furcsa, természetellenesen ideges nevetgélés, visszataszító, 

Akkor ezennel ennyi Proustnak és a többieknek, mit érdekel engem a továbbiakban lefordítják-e a levelezését vagy sem, ha ez egy játszma, kártya vagy sakk, még a leghülyébb is tudja, hogy azt mindenki egyedül játssza, ha pedig valaki külső segítséget, súgót, statisztát alkalmaz és a valódi életben beszervezi, túl lépi az irodalom határait. Ha bejön valaki, fél lábú, vak, valaki akinek problémája van, azt sikongva, röhögve kell azonnal a folyosó másik végén szóvá tenni, miért kellene együttérezni egy álterhes nővel, mert aki álterhes, annak nyilván nincs ki a négy kereke, mert csak beképzel valamit, ezért a többieknek jogukban áll kiröhögni, mint egy bohócot, mi várható attól az embertől, aki így viselkedik, máris mint valami szörnyet kezeli azt a szerencsétlent, hír, beszédtéma máris, ha van nyomorúsága, ha pedig ez egy megrendezett színjáték, amiben vannak beavatottak, ez annál kétségbe ejtőbb.

 EPER ÉS VÉR a francia szellemet és a francia kultúrát nem itt kell keresni, nem egy kinevetett álterhes nőben, nem egy ilyen megrendezett színjátékban, hiába is keresném itt nem találnék semmit,  nem a francia szellem, lehet velem bezárni a Killer-ház ajtaját, de kinyitni többé nem tudják, az ami francia, azt akkor kezdem el keresni, amikor már nem kell soha többé végig menni azon a sötét folyosón, ahol belebotladozhatom abba, ami bármi lehet, de francia soha.

Kedves Thomas Mann és Kátja, ahhoz hogy reggel legyen, hogy lássam egy helyzet valóságos képét és az árnyékokat, hogy tényleg lássam, mert mennyivel jobb nem látni, elég sokat kell gyalogolni, az utcák sötétek, olykor zsákutcába kerülök, nehéz megtalálni a menekülő útvonalat, de ha elég kitartóan keresem az utat, meg kell hogy találjam. A francia nyelvvizsgára érkező álterhesnő esete pont egy ilyen bolyongás volt, nagy nehezen sikerült kievickélnem belőle, bár az az ernyedtség amiről ír, és persze csalódottság is velejárója egy ilyen bolyongásnak, az alvilág lehetett ilyen Danténak, amikor leszállt a mélybe, de köszönhetően annak, hogy Dante már megjárta a földi poklot, odalent az olvasó felismerte azokat, akiket odahelyezett. 

Hogy legyen világosság, továbbra is azt a módszert követtem, ami kisegít abból a világból, amelyik azt hiszi, ha külsőségekben felruházkodik, új nevet igényel, és bakancsban kíván járni, akkor el is hiszem, hogy ő az akinek látszani akar, és szívem minden bizalmával úgy követem, mint Adolf Hitler Dietrich Eckhartot, egy szóval hülye vagyok, akit a látvánnyal, nem különösebben mély mondanivalóval meg lehet vezetni, ilyen felszínes és egyszerű volnék, akit bárki behálózhat és olyan irányba terelhet, amerre nem kívánok menni?

El jutottam Hans, a sofőr személyének tovább árnyalásához, magam se gondoltam, hogy így bele fogok bonyolódni az alakjába, annyit gondoltam, hogy 1920 környékén beül egy sörözőbe, és ott találja Adolf Hitlert, de nem mértem fel, hogy milyen hatással lesz a kék szemű, világos bőrű, szőke hajú Hansra ez a találkozás. Mit kezd Hans Hitlerrel, és Hitler szellemi atyjával, aki ott van a sörözőben, nem beszél, rossz szónok, de egész jól ír, Heinét már nem olvas, valamikor olvasott, Heine zsidó származású. most is papír van előtte, jegyzetel, aláhúz, felkiáltó jeleket ír a szavakhoz, az egész olyan, mintha Dietrich Eckart az ötven körüli, fizikailag megromlott, elhízott, kábítószer fogyasztó drámaíró Adolfot jegyzetelné, de szó sincs erről, Eckart nem jegyzetel, hanem a hibákat keresi a tanítvány szónoklatában, finomítja a szöveget, s ha fel néz, akkor olyan áhítat van a tekintetében, mintha a messiást látná ebben a hangosan beszélő, önmagát behergelő rosszul öltözött szónokban.

A szálak sokfelé vezetnek megint, vissza Berlinbe 1913-ba, amikor Hedwig Dahm nagymama megnézi Eckart Peer Gynt adaptációját és elszörnyülködik, az előadást azt hiszem Ön is látta Katjával, van-e ennek jelentősége, egy átírt egy eltorzított Ibsen, mit gondol erről Samuel Fischer az Ön kiadója, amikor úgy védekezik a torzítás ellen, hogy elhatározza, hogy kiadja a teljes Ibsen életművet, persze hogy arra törekszik, hogy a lehető leghívebben adja ki az írásokat, reménykedik a német polgárban, hogy van annyira felnőtt, hogy a valódit akarja megismerni, nem a hamisítványt. 

Hedwig D. és Ön a darab megítélésében egyet értenek, Hedwig rendkívül hevesen kritizálja Eckartot, egy délután Hedwig szándékosan bemegy abba a kávéházban, ahol Eckart már részegen pöffeszkedik, hogy véleményt mondjon az átdolgozott hamisítványról. 

Legközelebb két nap múlva lesz annyi időm, pünkösdkor, hogy ezt a találkozást, ami nem valószínű, hogy megtörtént elképzeljem, de nem hagyhatom ilyen komorra ezt a reggelt, úgyhogy átevezetm Goethe Költészet és valóság könyvének gyerekkori részére, annyira sajnálom, hogy Ön nem írta le a gyermekkorát, mert itt találtam egy olyan bájos történetet, amit Lotte főtanácsosné asszony mindenkinek elmesélt, hogy az ő Werther-Goethéje már kisfiúként is imádni való gyermek volt, egészen olyan mint Jákob aki folyton oltárokat épített. Röviden leírom ezt az esetet a Költészet és valóság 39-40. oldalán vagyunk, még meg kell említenem, hogy ezt az esetet, Judit-Eszter-Lea is megtalálta, amikor Izidor-Mordechay Avi Shaul a József és testvéreit fordította, pont annál a résznél, amikor Jákob a feje alá teszi a követ és az angyalok, fel le járkálnak a létrán, hogy megerősítsék abban, hogy ezt a földet az Úr neki adta.
Már megint áramszünet volt, Mordechay Levi meggyújtotta a gyertyát, még egy fél oldal volt az aznapra kitűzött fordításból, amikor Judit-Eszter-Lea égő gyertyával a kezében, egy fehér, földig érő hálóingben közeledett felé, Mordechay-Izidor biztosra vette, hogy elaludt, mert nem ismerte fel a közeledőben a feleségét.
Az angyali jelenség leült a hokedlire, s azt mondta.- Mordehay-Izidor nem mindenki olyan szerencsés, ha oltárt akar építeni, mint Jákob, aki már a negyedik oltárt is megépítette, gondolj el egy gyermeket Frankfurtban, aki mindazért a szépért, akárcsak Werther köszönetet akar mondani a Mindenhatónak, s elhatározza, hogy oltárt épít, de nem talál más alkalmatos tárgyat az oltárnak, mint édesapja piros lakkos, aranyvirágos kottapultját, a család természetrajzi gyűjteményének legértékesebb darabjait elhelyezi az oltáron, majd mert reggel van, a reggel a legjobb az oltárépítésre, a nap sugarakat egy prizmával összegyűjti, ez a prizma majd jól jön még, és lángra lobbantja az illatgyertyát, másnap is megépíti az oltárt, de ekkor történik egy kis baleset a gyertya beleégett a szép kottatartó asztalba, elképzelheted Mordechay-Izidor, hogy mi történt ezután, úgyhogy azt javaslom, hogy mielőtt még felkel a nap, térj nyugóvóra, pihened kell.
Azzal az angyali jelenség elfújta a saját gyertyáját, majd Mordechy-Izidor gyertyalángja is ellobbant. Ezt a történetet, hogy neki is megjelent az angyal miközben fordított Mordechay-Izidor minden gyermekének, unokájának, de még az apósának Salamonnak is elmesélte, de ahogy elmondta azok el is felejtették, egyedül Wolfgang-Goethe írta le, de ő meg mindent leírt ezért olvasták egyre kevesebben.

IZSÁK BÉGETETT

2023. június 5.

IZSÁK BÉGETETT

BÁRÁNYBÉGETŐ

Ki hallotta soha nem felejti,

ahogy a bárányok bégetnek,

mintha előre sejtenék mi rájuk

vár, nem hiszik, hogy csak a gyapjut

nyírják le testükről a nyírók,

s ott állnak kopaszon, mily kicsi

a bárány valódi teste, s ha jön

az áldozat, még felszólnak

az égbe, valakinek a történet

szerint magára kell a bűneinket

venni, s van még egy bégetés,

mit senki se tud elfeledni.

Kedves Katja és Thomas Mann, egyre inkább azt hiszem, hogy nem én írom ezt a történetet, csak részesülök abba a kegyelemben, hogy rátalálhatok egy-egy szálra. Mi történt tegnap is, az egész, mint azt írtam azzal az ártatlan dologgal kezdődött hogy a két Mordechaj Jeruzsálemben a világháborúról beszélget. Amerikában egy Carl Laemmle nevű zsidó származású bevándorló megalakítja az Universal Filmgyártó és Filmforgalmazó céget. Carl Laemmle egy német kisvárosból indul, a város neve Laupheim, kellemes hely, a térképen a madártávlati alaprajza olyan mint egy nagy kör, az 1700-as évektől engedélyezik a városban a zsidók letelepedését, így ha hiteles a szöveg, amit olvastam, akkor a 19. század második felében Laupheimben élt a Württembergi Királyság legnagyobb zsidó közössége. Az ifjú aki szerencsét próbál az Újvilágban 20 évig könyvelőként dolgozik, majd vállalkozásba kezd, az én elképzeléseim szerint, olyan emberről van szó, aki nemcsak üzletet lát a filmezésben, hanem a szerelmese is a mozinak, van ilyen, egy ember egyszer csak megtalálja az életcélját, mint ahogy Jákob atya is megtalálja egy kis angyali beavatkozásával.Carl Laemmle, kinek neve németül báránykát jelent, Los Angelesbe költözik, mert ott egész évben lehet filmet forgatni, és megvalósítja az álmát, a vállalkozást logóját egy földgömböt, amire az UNIVERSAL szót írjákaz egész világ ismeri. Boldog és gondtalan életet élhetne "Bárányka bácsi", de nem sikerül elszakadnia a városától, Laupheimtől, minden évben visszautazik, hogy találkozzon az ott lakókkal, a rokonaival, a barátaival. Az Universal olyan filmeket forgat és forgalmaz, amit mindenhol vetítenek, hogy találnak rá a vállaltnál Erich Maria Remarque regényére a háború ellenes történetre, ami "Nyugaton a helyzet változatlan" címen jelent meg, azt nem tudom elmesélni, bár biztos vagyok benne, hogy "Bárányka bácsi" nemcsak a szülőhelyétől, de a német nyelvtől és irodalomtól sem tudott elszakadni, és mint Ön a napi eseményektől sem. Mindezt csak az esti órákban tudtam meg, ha hozzáférhető irodalmi műből készítenek filmet, akkor a könyvet is mindig előveszem, úgy emlékeztem, hogy a Nyugaton a helyzet változatlan nekem is megvan, de sehol sem találtam, felbicikliztem a Forúmba, mert iszonyatosan hiányzott nekem a Hrabal könyv is az Őfelsége pincére voltam, nagy szerencsém volt, mert mind a kettőt megtudtam venni, este már egy fejezetet olvastam is a Remarque-tól, a írói stílust természetesen nem vetem össze kedves Thomas Mann az Önével, ez a gimnazista fiú Paul, oly egyszerűen stílusban fogalmaz, amit mindenki ért, emlékeztet Kertész Imre stílusára, a regény természetesen máshogy indít, mint az 1930-as film, máris a fronton vagyunk, s a fiatalemberről megtudom, hogy szokott írni, van is egy kész színdarabja a fiókban, aminek Saul a címe, erről nem tudok meg többet, pedig nagyon fúrja az oldalamat, hogy mi is lehet. A filmbeli első jelent, nagyszerű képpel indít,az ablakok nyitva vannak, egy patinás fiú gimnázium osztálytermében vagyunk, kintről beszűrődnek a felvonulás hangjai, a férfiak lelkesen indulnak a háborúba, egy idős tanár beszédet mond a fiúknak a háborúról és a hazaszeretetről, olyan mértékben felizgatja őket a nagy beszéddel, hogy azok felugranak a padból, nem úgy mint a Holt költőkben és az egész fiúcsapat együtt jelentkezik a hadseregbe. Az öreg tanár úr oly lelkes, mint a München-i sörözőkben feltűnő Adolf Hitler, a pártja már hozzá is fogott a Hitlerjungend megszervezéséhez. A regény első fejezetében még akadnak majdhogynem vidám részek, pipacsos réten álló latrinák, hol órákat töltenek a katonák számukra ez a nyugalom szigete, megszűnik a szégyenérzet, a katonák és itt a két Mordecajra gondolok szégyen érzet nélkül beszélgethet a pipacsos rét latrináiról, de erről nem beszélnek a feleségüknek és a gyerekeiknek, a háborút járt apai nagyapám hallgatott, de az írónak, ha részese volt a háborúnak, el kell mondania mi történt ott velük, nem lehet szemérmes. A filmben csak a második jelenet lesz a front, a könyv viszont azzal indított.Eddig jutottam, már későre járt, le is akartam kapcsolni a gépet, amikor valami ne hagyott nyugodni, "Bárányka Carl bácsi" volt az, bégetett, mint Izsák, hogy ismerjem meg a történetét és a helyet, Laupheimet, ahol született, valami nyomasztó álom ült az éjszakámon, de reggel úgy döntöttem, irány Laupheim, rendívül vonzó hely, mintha arra teremtették volna ezt a várost, hogy Goethe vagy akár Ön elvonuljon oda és írjon, a főtéren, ahol a piac is volt, most van egy kedves szoborcsoport, talán a helybéli parasztok, kik malacokkal üzletelnek és talán egy zsidó kereskedő bárányokat és kecskéket hozott, itt köszöntik egymást, hogy ez egy találkozás vagy egy üzlet, azt abból a képből, amit láttam nem tudom megállapítani. A városban Carl bácsi emlékére filmszemléket tartanak, igaz hogy a náci uralom alatt a zsidó lakosságot elhurcolták, de Carl bácsi nem tudott Los Angelesben aludni, nyilván az angyalok városába angyalokkal álmodott, s egy határozott angyal ráparancsolt.- József,- mert Carl bácsi másik neve, az igazi Joseph volt, mint Haydyné - azonnal menj Laupheimban és ments ki annyi báránykát, amennyit csak tudsz. Joseph nem sajnálta a filmből szerzett pénzét és amennyi bárányt csak tudott kimenekített. A filmszemlén a díjat egy nagyon szép új épületben adták át, az intézmény neve Keresztény és Zsidó történelmi intézet.Kedves Thomas Mann és Katja, úgye rosszul tenném, ha nem hallanám meg a báránykákat és Carl bácsit és nem szőném bele őt is az jeruzsálemi történetbe.Lou

Thomas Mann: József és testvérei A nagy komédia

Valójában senki sem csalatott meg. Ézsau sem. Mert ha itt finnyáskodva beszélünk emberekről, akik nem mindig tudták egészen biztosan, hogy kicsodák, és noha Ézsau sem tudta ezt mindig tökéletes biztonsággal, hanem néha a széirbeliek ősbakjának tartotta magát, és első személyben beszélt erről - úgy ez az alkalmi bizonytalanság csak személyhez és időhöz kötött lényeiket illette, és éppen annak volt következménye, hogy az egyesnek lényegbeli, időn kívüli, mitikus és tipikus kilétét mindegyik nagyszerűen ismerte. Ézsau is, akiről nemhiába mondták, hogy a maga módján éppoly jámbor férfiú volt, mint Jákób. Igaz, hogy a bekövetkezett "csalás" után sírt és dühöngött, és halálosabb gyűlölettel leselkedett áldottfejű fivérére, mint Izmáel a magáéra, igen, igaz, hogy Izmáellal mind Izsák, mind Jákób ellen gyilkos terveket főzött ki. De mindezt azért tette, mert szerepében benne volt, s jámboran és pontosan tudta, hogy minden történés önbeteljesülés, és hogy a történés azért történik, mert kiformált ősképe szerint meg kell történnie: azaz nem első ízben valósul meg, hanem ceremonikusan, és minta után jelenné lesz, mint az ünnepben, és visszatér, ahogy az ünnepek visszatérnek. Mert Ézsau, József nagybátyja nem volt azonos Edom ősatyával.Ezért amikor eljött az óra, s a testvérek már csaknem harmincesztendősek voltak, amikor Jichák sátra homályából elküldte a napos rabszolgát, egy sihedert, akinek fél füle hiányzott, mivel többrendbeli könnyelmű eltévelyedése miatt levágták, amitől igen nagyon megjavult, amikor ez keresztbe tette karját feketés mellén Ézsau előtt, aki a szolgákkal a szántóföldön dolgozott, és így szólt hozzá: "Uram után kívánkozik az úr", Ézsau lába szinte gyökeret vert, és rőt arca fakóra vált az izzadság alatt, amely elborította. Az engedelmesség szólamát mormolta: "Ímhol vagyok." De lelkében ezt gondolta: "Itt az óra!" És ez a lélek tele volt büszkeséggel, borzadással és ünnepélyes fájdalommal.Aztán a napsütötte földekről bement atyjához, aki két megnedvesített ronggyal a szemén feküdt a félhomályban, hozzáhajolt és szólt:- Uram, hívtál.Izsák kissé szenvedő hangon válaszolt:- Ez Ézsau fiamnak a hangja. Te vagy az, Ézsau? Igen, hívtalak, mert eljött az óra. Lépj közelebb, elsőszülöttem, hogy megbizonyosodjam rólad!És Ézsau kecskebőr kötényében odatérdelt a nyoszolyához, és szemét a rongyokra szegezte, mintha keresztül akarta volna szúrni őket, hogy atyja szemébe hatolhasson, míg Izsák megtapogatta vállát és karját és mellét, így szólván:- Igen, ezek a te csimbókjaid és Ézsau vörös gyapja. Látom kezemmel, mely akarva, nem akarva már alaposan megtanulta, hogy ellássa a fogyatkozó erejű szem tisztét. Hallgass hát rám, fiam, és füledet tágra s barátságosra nyisd a vak atya szava előtt, mert íme, itt az óra. Lásd, már annyira befedtek az évek és napok, hogy bizonnyal nemsokára eltűnök alattuk, és mivel szemem világa már rég fogyóban van, nagyon valószínű, hogy hamarosan egészen elfogyatkozok és elenyészek a sötétségben, s életem éj lesz, s többé nem láttok engem. Ezért, hogy meg ne haljak, mielőtt az áldásról nem rendelkeztem, s erőmet át nem ruháztam, s az örökséget át nem adtam, legyen hát most is úgy, mint már nemegyszer volt. Menj, fiam, és vedd lövőszerszámodat, amellyel oly derekasan és ijesztően bánsz az Úr előtt, barangold be a pusztát és a rétet, s ejts vadat. Aztán készítsd el nekem, csinálj húsételt szájam íze szerint, aludttejben főzve lobogó lángon és finoman fűszerezve, aztán hozd be, hogy egyek belőle és igyak, és testemben megerősödjék a lélek, és megáldjalak látó kezemmel. Ez a kívánságom. Eredj hát.- Már meg is történt - mormolta Ézsau a szólásformát, de térdepléséből nem kelt föl, s mélyen meghajtotta fejét, míg fölötte a semmibe meredt a két vak rongydarab.- Itt vagy még? - érdeklődött Izsák. - Egy pillanatra azt gondoltam, már elmentél, amin nem csodálkoztam volna, mert az atya megszokta, hogy utasításait szerető félelemmel mindenki sürgősen teljesítse.- Már meg is történt - ismételte Ézsau, és távozott. Ám alighogy fölemelte a bőrlapot, amely a sátor bejáratát takarta, ismét lebocsátotta, és visszatért, még egyszer letérdelt a nyoszolya mellé, és megcsukló hangon szólt:- Atyám!- Nohát, mi kell még? - kérdé Izsák, miközben szemöldökét fölhúzta a rongyocskák felett. - No jó - mondotta aztán. - Eredj, fiam, mert itt az óra, a nagy perc számodra és mindnyájunk számára. Eredj, vadássz és főzz, hogy megáldhassalak!Ézsau pedig emelt fővel kiment, és az óra teljes büszkeségével a sátor elé lépett, és mindenkinek, aki a közelben volt, hangos szóval hirdette pillanatnyi dicsőségét. Mert a történetek nincsenek egyszerre készen, pontról pontra történnek, fejlődési szakaszaik vannak; és hibás volna egészben siralmasnak mondani azokat, amelyek siralmasan végződnek. Siralmas befejezésű történeteknek is megvannak a maguk dicsőséges órái és állomásai, és méltányos, hogy ezeket ne a vég szempontjából nézzük, hanem tulajdon fényükben, mert jelenvalóságuk semmivel sem kisebb erejű a vég jelenvalóságánál. Ezért Ézsau büszke volt az ő óráján, és zengő hangon kiáltotta ki:- Halljátok, udvari emberek, halljátok, Ábrám gyermekei és Já áldozói, halljátok ti is, Baál áldozóasszonyai, Ézsau feleségei, minden ivadékaitokkal, ágyékom gyümölcsével együtt! Íme, itt van Ézsau órája. Az úr meg akarja áldani fiát még ma! A pusztába és rétre küld engem Izsák, hogy kézívemmel eledelt szerezzek számára és erősítésére érettem! Boruljatok le!S míg a közelállók, akik ezt hallották, arcra borultak, Ézsau egy szolgálót látott szaladni, hogy csöcse csak úgy szökdösött.Ez volt az a szolgáló, aki Rebekának kifúlva jelentette, mivel dicsekszik Ézsau. És ugyanez a szolgáló jött, a lótás-futástól egészen elfulladva Jákóbhoz, aki egy hegyes fülű kutya, név szerint Tám társaságában a juhokat őrizte, és hosszú, fölül kampós botjára támaszkodva állt istengondolataiba merülve, s homlokával a fűben zihálta: "Az úrnő...!" Akkor Jákób ránézett, és hosszabb szünet után nagyon csöndesen felelte: "Ímhol vagyok." A szünet alatt azonban lelkében ezt gondolta: "Íme, itt az óra!" És lelke tele volt büszkeséggel, borzadással és ünnepélyes érzéssel.Botját Támra bízta, hogy őrizze, és bement Rebekához, aki már türelmetlenül várta.Rebeka, Sára követője arany fülönfüggős matróna volt: hatalmas, erős csontú alak, s nagyszabású arcvonalai még sokat megőriztek szépségükből, mely egykor Gérárban veszedelembe sodorta Abimeleket. Fekete szemének tekintete okos és szilárd volt, ívelt, ólomfestékkel egyenletesen utánahúzott szemöldökei közt néhány erélyes ránc húzódott, orra férfiasan erős alkatú, vastag cimpájú s merész ívelésű, hangja mély és telizengésű volt, s felső ajkát sötét szálak árnyékolták. Haját, mely fekete-ezüst s középen elválasztott fürtökben szorosan simult homlokára, barna fátyolkendő borította, hosszan csüngve alá hátán, borostyánbarna vállát viszont, melynek büszke hajlását az évek éppoly kevéssé rontották meg, mint nemesen formált karját, szabadon hagyta a fátyol is és a mintás, övetlen, bokáig érő gyapjúruha is, amelyet viselt. Kicsiny, vastag eres keze az imént még gyorsan, javító gáncsolással kapott az asszonyok keze közé, akik a szövőszék mellett guggoltak, melynek lábai a szabadban földbe cövekelve álltak, s ujjal és fadarabokkal nyomkodták s gyömöszölték a lenből sodort keresztfonalakat a kifeszített hosszanti szálakon át. De Rebeka most abbahagyta a munkát, elküldte a szolgálókat, s fiát úrnősátra belsejében várta, melynek szőrfüggönyei alatt s szőnyegei fölött sürgető arccal sietett a tisztelettel belépő fiú elé.- Jekev, gyermekem - mondta halkan és mélyen, s a fiú fölemelt kezét mellére vonta -, itt az óra. Az úr meg akar áldani.- Engem akar megáldani? - kérdezte Jákób elfehéredve. - Engem és nem Ézsaut?- Téged őbenne - felelte az anya türelmetlenül. - Csak semmi szőrszálhasogatás! Ne beszélj, ne okoskodj, hanem tedd, amit akarnak, hogy tévedés ne essék, és szerencsétlenség ne történjen!- Mit parancsol, anyácskám, aki életemet adja, mint amikor még testében rejtőztem? - kérdezte Jákób.- Halld hát! - mondta az anya. - Az úr megparancsolta neki, hogy ejtsen vadat, és készítsen abból étket szája íze szerint, hogy megerősítse magát az áldásra. Ezt te gyorsabban és jobban meg tudod tenni. Eredj nyomban a juhok közé, végy két gödölyét, öld meg őket és hozd el nekem. Legjobb részükből olyan ételt csinálok atyádnak, hogy egy falatot sem fog hagyni belőle. Menj!Jákób reszketni kezdett, és reszketett szüntelenül, amíg mindenen túl nem volt. Bizonyos pillanatokban a legnagyobb erőfeszítéssel tudta csak legyőzni fogai vacogását. S szólott:- Emberek irgalmas atyja! Minden szavad isteni szó számomra, de amit mondasz, borzasztóan veszedelmes. Ézsau mindenütt szőrös, a te gyermeked pedig csaknem mindenütt sima. Ha netalán az úr megtapogat engem, és érzi simaságomat: hogyan állok előtte? Éppúgy, mintha meg akarnám csalni - és átkot vennék magamra áldás helyett, mielőtt egyet gondolhatnék.- Már megint okoskodni kezdesz? - förmedt rá az asszony. - Az én fejemre szálljon az átok. Gondom lesz rá. Csak eredj, és hozz nékem gödölyéket. Még hiba történik...A fiú már szaladt. Fölsietett a hegyoldalba, nem messze a tábortól, ahol a kecskék legeltek, fölkapott két tavaszi gidát, akik a suta körül ugrándoztak, és egy nyisszantással megölte őket, odakiáltva a pásztoroknak, hogy az úrnőnek viszi. Vérüket kicsorgatta az Úr előtt, hátsó lábuknál fogva vállára vetette tetemüket, és kalapáló szívvel hazament. A gödölyék lecsüngtek hátul az ingén, még gyermeki fejükkel, gyűrűs szarvacskájukkal, széthasított orral és üveges szemmel - korai áldozatok, nagy célra szánva. Rebeka már állt és integetett.- Gyorsan - mondatta -, minden elő van készítve. Házában kőből épült tűzhely állt, amelyen már lobogott a tűz a bronzfazék alatt, és minden szükséges ott volt a konyhából és kamarából. És az anya elvette a gödölyéket, és sebesen nekilátott, hogy lenyúzza és földarabolja őket, s nagyszerűen és erőteljesen forgolódott a villával a lángoló tűzhelynél, kavart és hintett és tálalt, és csönd volt közöttük mindeme munkája alatt. De még főtt az étel, mikor Jákób azt látta, hogy az anya ládájából összehajtogatott ruhákat, inget és zubbonyt szed elő. Ézsau ünneplője volt az, amelyet ő őrzött, amint Jákób rájött: és a fiú ismét elfehéredett. Azután látta, amint anyja a gidák bőrét, melynek belső fele még nedves és tapadó a vértől, késsel darabokra és csíkokra metélte, és megreszketett e látványra. Rebeka pedig megparancsolta, hogy félujjas hosszú ingét, melyet ez időben mindennapra viselt, levesse, és sima, reszkető tagjaira húzza testvére rövid alsóruháját és afölé a finom kék és vörös gyapjúöltönyt, amely csak egyik vállon volt átvetve, s a karokat szabadon hagyta. Aztán így szólt:- Most jöjj ide! - S miközben ajka halk szavakra mozdult, és szemöldöke közt az erélyes ráncok kimélyültek, mindenüvé, ahol Jákób sima és csupasz volt, nyakára és karjára, alsó lábszárára és keze hátára ráhelyezte a bőrdarabokat, és fonállal megkötötte őket, noha anélkül is igen kellemetlen módon tapadtak. Így mormogott:- Bepólyálom a gyermeket, bepólyálom a fiút, elcserélem a gyermeket, elváltoztatom a fiút, bőrét a bőrrel.És tovább mormolt:- Bepólyálom a gyermeket, bepólyálom az urat, tapogasson az úr és egyen az atya, s téged szolgáljanak a mélységbeli testvérek.Azután saját kezével megmosta fia lábát, mint akkor tette, amikor még kicsi volt, fogta a kenetet, mely a mezőnek és a mező virágainak illatát lehelte és Ézsau kenete volt, és megkente Jákób fejét és megmosott lábát, miközben foga között így szólt:- Megkenem a gyermeket, megkenem a követ, egyen a vak, lábadhoz, lábadhoz boruljanak a mélységbeli testvérek!Azután szólt:- Megtörtént. - S míg a fiú gyámoltalanul megzavarva és állattá öltöztetve fölállt, szétterpesztett karral és lábbal ácsorgott, s a foga csattogott, a megfűszerezett húsételt csészébe tálalta, búzakenyeret tett melléje és aranyszínű olajat mártogatásra, és egy korsó borral együtt mindent a fiú kezébe-karjára tett, és így szólt: - Most menj utadra!És Jákób ment megrakottan, ügyetlenül és szétterpesztett lábbal, reszketve, hogy a csúnyán tapadó bőrök félrecsúsznak a kötelék alatt, s szíve hangosan kalapált, arcát elfintorította, s szemét lesütötte. A ház népe közül sokan látták, amint így áthaladt a tanyán, fölemelték kezüket, csettintve megingatták fejüket, ujjuk hegyét is megcsókolták talán, és így szóltak: "Íme, az úr!" Végül az atya sátra elé ért, száját a függönyhöz értette, és beszólt:- Én vagyok, atyám. Beteheti lábát a te szolgád sátradba?A lakás mélyéről Izsák szenvedő hangja válaszolt:- Ki vagy te tulajdonképpen? Nem holmi kapcabetyár-é vagy annak fia, hogy sátram elé jössz, és azt mondod magadról: én vagyok. Mindenki mondhatja, hogy én vagyok, de az a kérdés, ki mondja.Jákób felelt, s fogai most nem vacogtak, mert beszéd közben összeharapta őket:- Fiad az, aki azt mondja: én vagyok, és aki vadászott, és étket készített.- Az már más - felelte Jichák belülről. - Akkor bejöhetsz.Erre Jákób belépett a félhomályba; a sátor hátsó részén magasított és letakart agyagpad vonult végig, s Jichák azon feküdt, köpenyébe burkolózva, a vizes ronggyal szemén - egy bronz félkörű támasztón feküdt, amely fölemelte fejét. Ismét megkérdezte:- Ki vagy hát?És Jákób elhaló hangon válaszolt:- Én vagyok Ézsau, a szőrös, elsőszülötted, és akképpen cselekedtem, amint parancsolád. Ülj föl, atyám, és erősítsed meg lelkedet; íme, itt az étek.De Izsák még nem ült föl. Megkérdezte:- Hogyan, ilyen hamar vadra találtál, és ilyen gyorsan íjadnak húrja elé szaladt egyikük?- Az Úr, a te Istened szerencsés vadászatot adott - felelte Jákób, és csak egyes szótagok fogtak hangot, a többit csupán suttogta. Ézsau miatt azonban úgy mondta: "a te Istened" - mert Izsák istene nem volt Ézsau istene.- De hogyan van ez? - kérdezte ismét Izsák. - Hangod bizonytalan, Ézsau, elsőszülöttem, de úgy hangzik, mint Jákób hangja.Erre Jákób semmit sem tudott válaszolni félelmében, s csak reszketett. Izsák pedig nyájasan így szólt:- Testvérek hangja bizonyára hasonlít, és szavaik rokon hangzással hagyják el szájukat. Jöjj ide, hadd tapogassalak meg, s lássam látó kézzel, vajon Ézsau vagy-e, elsőszülöttem, avagy nem.Jákób engedelmeskedett. Mindent lerakott, amit anyja kezébe adott, s közel lépett atyjához, hogy az megtapogassa. És a közelből látta, hogy az atya a rongyokat fonallal erősítette meg fején, hogy le ne essenek, ha fölül, ugyanúgy, ahogy Rebeka erősítette meg rajta a kellemetlen bőröket.Izsák kis ideig szétterpesztett kezével, hegyes ujjaival tapogatózott a levegőben, míg Jákóbra nem talált, aki odanyújtotta magát. Aztán hozzáért sovány, sápadt keze, és körüljárta, ahol nem fedte ruha, nyakán, karján és keze fején lefelé lábáig, és mindenütt a gödölyék bőrét érintette.- Igen - mondotta -, mindenesetre így már bizonyos vagyok, mert ez a te gyapjad, ezek Ézsau vörös csimbókjai, látom látó kézzel. A hang Jákób hangja, de a kéz Ézsaué, és ez a döntő. Tehát te vagy Ézsau?Jákób felelt:- Te látod és te mondod.- Úgy hát adj ennem! - mondta Izsák, és fölült. A köpeny lecsüngött térdére. És Jákób fogta az evőcsészét, és az atya lábához kuporodott, és odatartotta a csészét. De Izsák előbb még fölé hajolt, kezét kétoldalt Jákób beszőrözött kezére téve, és megszagolta az ételt.- Ah, jó - mondotta. - Jól készítetted el, fiam. Savanyú tejfölben, amint parancsoltam, és kardamón van benne és kakukkfű, valamint némi kömény. - És még más fűszereket is megnevezett, amelyeket az ételhez használtak, s melyeket orra fölismert. Aztán biccentett, nekilátott és evett.Mindent megevett, jó sokáig tartott.- Kenyered is van, Ézsau fiam? - kérdezte rágicsálva.- Természetesen - felelte Jákób. - Búzalepény és olaj.És tört a kenyérből, olajba mártotta, és az atya szájához emelte. Az rágott és ismét vett a húsból, megtörölte szakállát, és helyeslőn bólintott, míg Jákób fölnézett arcába, és szemlélte evés közben. Olyan finom és áttetsző volt ez a gyöngéd gödrökkel szántott arc, melyen a ritkás szürke szakáll sarjadt, és a nagy és törékeny alkatú orr vékony és tág cimpáival s a megköszörült kés éléhez hasonló hajlított hátával - olyan szentnek és átszellemültnek látszott a ráborított rongyok ellenére is, hogy a rágcsálás és az étkezés szükségessége sehogy sem illett hozzá. Az ember szinte szégyellte magát az evőt meglesni étkezésében, és úgy érezte, neki is szégyelleni kellene magát, hogy engedi a leselkedést. De a ráborított rongyok nyilván megóvták e kellemetlen érzéstől, s ő csak rágcsált kényelmesen ritkás szakállal borított gyenge alsó állkapcsával, s mivel a csészében csupán jó falat volt, egy morzsányit sem hagyott benne.- Adj innom! - mondta aztán. És Jákób serényen nyújtotta a boroskancsót, s maga emelte az evés után szomjazó ajkához, míg az atya keze Jákób prémes kezén nyugodott. Amint azonban Jákób ily közel került az atyához, ez megérezte tág és vékony orrcimpáival hajának nárdusillatát s ruhájának vadvirágszagát, még egyszer megpihent, és így szólt:- Csakugyan, majdnem megtévesztő, ahogy fiamnak ünnepi ruhája illatozik folytonosan! Éppen úgy, mint a mező és a rét az év ifjúsága idején, ha az Úr szerte virágokkal áldotta meg a földet, érzékeink gyönyörűségére.És két ujja hegyével kissé megemelte egyik rongyát a szélén, és ezt mondta:- Valóban Ézsau vagy, nagyobbik fiam?Mire Jákób kétségbeesetten nevetett, és kérdéssel felelt:- Ki más volnék?- Akkor jó - mondotta Izsák, és mély lélegzetet vett, amitől gyenge gégéje föl-alá hullámzott szakálla alatt. Aztán megparancsolta fiának, hogy vizet öntsön kezére. Amikor pedig Jákób ezt is megtette, és kezét meg is szárogatta, így szólt az atya:- Nos, történjék meg hát!És ételtől-italtól hatalmasan megéledve, kipirult arccal, kezét a reszketve kuporgó fiú fejére tette, hogy megáldja minden erejéből, s minthogy lelkét felette nagyon megerősítette a lakoma, szavai is tele voltak a föld minden hatalmával s gazdagságával. Fiának adta a föld zsírját és asszonyi bujaságát s hozzá az ég harmatát és férfiúi nedvét; nekiadta a mezők, fák és szőlővesszők bőségét és a nyájak burjánzó termékenységét és kétszeri nyírást minden évre. Ráruházta a szövetséget, hogy viselje az ígéret terhét, és továbbörökölje az időkben, amit egykor alapítottak. Mint áradás folyt beszéde hangos szóval. Ráhagyta az uralmat a két féltekének, a sötétnek és világosnak harcában, a győzelmet a pusztaság sárkánya felett, s fölavatta szép holddá s az évfordulat, az újulás és nagy kacagás meghozójává. A hagyományos szavakat használta, amelyeket Rebeka is mormolt, s melyek ősrégiek voltak, s már titokká lettek, pontosan és ésszerűen nem is illettek erre az esetre, mivel csak két testvérről lehetett szó, ám Izsák mégis áhítatosan rebegte fölötte: az áldottnak szolgáljanak anyja fiai, és minden testvére omoljon fölkent lábához. Azután háromszor kiáltotta Isten nevét, mondván:- Így legyen, és így történjék! - és eleresztette Jákóbot keze alól.Az elrohant anyjához. Nem sokkal később pedig hazatért Ézsau egy fiatal vadkecskével, amelyet lőtt - és most még vidámabbra és förtelmesebbre fordult a történet.Jákób abból, ami most következett, saját szemével semmit sem látott, nem is akart látni; elrejtőzött egy időre. De hallomásból mindent pontosan tudott, és éppúgy emlékezett rá, mintha ott lett volna.Ézsaut visszatérésekor még teljesen eltöltötte elsőszülötti méltóságának érzése; abból, ami közben történt, egyáltalán semmit sem tudott, mert eddig nem jutott el hozzá a történet. Boldog önteltséggel és fölfuvalkodva tért meg tehát a kecskével a hátán, az íjjal szőrös mancsában, kényesen, peckesen, lépés közben magasra hányta lábát, és sötét ragyogással forgatta fejét erre-arra, hogy látják-e őt dicsőségében és elsőségében, s már messziről nekikezdett hencegni és nagyszájúskodni, hogy kín és nevetség volt mindenki számára, aki hallotta. Mert mind összeszaladtak, akik a bundás Jákóbot az úrhoz bemenni és imént kijönni látták, és azok is, akik maguk nem látták. De Ézsau asszonyai és gyermekei nem csatlakoztak hozzájuk, noha Ézsau őket is ismételten fölszólította, hogy legyenek tanúi naggyá tételének és felülkerekedésének.Az emberek összeszaladtak és kacagtak, amint lábát hányta-vetette, és szűk körben tolultak köréje, hogy lássák és hallják, mit művel. Mert szünet nélküli szájjártatás és nagy hűhó közepette kezdte kecskéjét nyúzni és zsigerelni és nyilvánosan földarabolni, tüzet csiholt, rőzsét gyújtott, a katlant fölébe akasztotta, és nagyhangú parancsokat osztott a röhögő embereknek: hozzák ezt, hozzák azt, amire szüksége volt, hogy remeklését elkészítse.- Haha és hohó, szájtátók és bámulók! - kiáltott fennhéjázón. - Hozzátok ide a nagy vellát! Hozzatok aludttejet az anyabárány tejéből, mert juhtejben ízlik neki az étel legjobban! Hozzatok sót a sóhegységből, mihasznák, koriandert, fokhagymát, méntát és mustárt, hogy csiklandozzuk ínyét, mért úgy meg akarom őt tömni, hogy a pórusain jön ki az erő! Kenyeret is hozzatok melléje, sólethez való lisztből, s olajat préselt bogyókból és szűrt bort, naplopók, hogy egy csöppnyi seprő ne jusson a korsóba, vagy a fehér öszvér taszíthat föl benneteket! Fussatok és hozzátok! Mert Izsák lakomájának és áldásának ünnepe van ma, Ézsau ünnepe, a fiúnak és hősnek, akit az úr elküldött, hogy ejtsen vadat, és csináljon belőle étket, és akit meg akar áldani sátrának belsejében még ezen az órán!Így jártatta tovább száját és kezét, hahóval és hohóval és fellengős hadonászással és bömbölő kérkedéssel az atya szeretetéről és Vörösbundás nagy napjáról, hogy az udvar népe hétrét görbedt, és könnyeket sírt nevettében, és hasát fogta át karjaival. Amikor pedig Ézsau elvonult vagdalt húsával, melyet úgy emelt maga elé, mint a szentségtartót, és ismét olyan bolondosan hányta lábát, szüntelenül hetvenkedve az atya sátráig, akkor üvöltöttek jókedvükben, tapsoltak és dobogtak, és aztán hirtelen elhallgattak. Mert Ézsau így szólt a függönynél:- Én vagyok, atyám, ételt hozok neked, hogy megáldj. Akarod, hogy belépjek?És Izsák hangja felelt belülről:- Ki az, aki azt mondja: én vagyok, és be akar jönni a vakhoz?- Ézsau, a te Bundásod - felelte ez. - Vadászott és főzött, hogy megerősítsen, amint parancsoltad.- Te hülye rabló - hangzott odabenn. - Mit hazudsz nekem? Ézsau, elsőszülöttem már rég itt volt, megetetett és megitatott, és elvitte áldásomat.Ézsau megvonaglott, hogy csaknem elejtette egész terhét, és a tejfölös lé kiloccsant a fazékból, amint hirtelen hozzákapott, s bemocskolta őt. Az emberek szűköltek a nevetéstől. A fejüket rázták, mert már túlságosan is sok volt a komédiából, ököllel dörgölték ki a könnyet szemükből, s a földre suhintották. Ézsau pedig berohant a sátorba, hívatlanul, és aztán csönd volt, míg az udvar népe odakinn szájára szorította kezét, s könyökkel bökdöste egymást. Ám nemsokára iszonyú, sohasem hallott ordítás bődült föl odabenn, és Ézsau kirontott, nem is vörös, hanem ibolyakék arccal és égnek emelt karral.- Átkozott, átkozott, átkozott! - sivította teljes erőből, amint manapság hamar elkiáltjuk apró bosszúságoknál is. De akkor és a gubancos Ézsau szájában még új és friss volt a kiáltás, tele eredeti értelmével, mert ő maga csakugyan átkozott lett áldott helyett, ünnepélyesen megcsalatott, mindenki csúfja, mint senki más. - Átkozott - üvöltött -, becsapott, becsapott és megtaposott! - És aztán a földre csüccsent, és hosszan kicsüngő nyelvvel bőgött, és mogyoró nagyságú könnyeket potyogtatott, míg az emberek köréje gyűrűződtek, s a veséjüket fogták, amely már fájt a nagy komédia láttán, miként semmizték ki Ézsaut, a Vöröst atyjának áldásából.

2023. június 16.

Kedves Thomas Mann és Kátja, irodalom vagy élet, persze hogy így nem lehet feltenni a kérdést, inkább azt jelenteném ki, az irodalom maga az élet, ettől olyan megrendítő egy könyv, amiben benne van a szerző sorsa, mindaz mi körülötte történt, nem hallgathatja el. Klausra gondolok, akit eddig háttérbe szorítottam, pedig Klaus végig itt volt, Klaust úgy éli, olyan viharosan és szabadon az életét, hogy bőven szolgáltat neki a kor irodalmi anyagot. Az egész Berlinnel kezdődött, sok éve, talán ezt már említettem is egy kötettel, aminek az a címe Berlin, Hamlet már ezt a két szót sem tudtam összeegyeztetni, hogy lesz a Berlin, Hamlet egy verseskötet címe, ami egy berlini ösztöndíj alatt születik az 1990-es években, amikor leomlik a Berlin-i fal, nem érthetőbb lenne London, Hamlet, vagy Berlin, Kafka, vagy Berlin, Benjamin? Próbáltam megtalálni a kulcsot, a szerző Borbély Szilárd bejárta Berlint, vagy talán nem is járta be, csak úgy bóklászott, tűnődött, és ezekből a sétákból születtek a versek, de a rejtélyt csak nem tudtam megoldani. Magam is elindultam Berlinbe, nyitottam egy új Facebook oldalt, hogy összegyűjtsem magamnak a berlini élményeket, az alap nekem nem a Kafka és Felice Bauer majdnem házassággal végződő története lett, mint Borbély Szilárdnál, ugrottam Kafka életében 10 évet, az enyémben is annyi telt el, 1923-om nyarára, amikor Kafka megismerkedett Dóra Diamanttal, a Balti-tengernél Müritzben találkoztak, Kafka ott nyaralt a húgával és annak gyerekeivel. Dóra Diamant lengyel származású zsidó, apjáról, aki a történet idején már özvegy, annyit lehet tudni, hogy haszid, ezt fontosnak tartom, mert Kafkához a haszidokat érzem a legközelebb, Kafka még ezen a nyáron is terveket szöveget, arról, hogy Palesztinába utazik, egy kibucban fog kertészkedni. Ezt akár el is képzelhetném. Dóra bizonyára a saját útját akarta járni, ezért ment Berlinbe, 20 év körüli, színésznőnek készül, megszökött otthonról, egy zsidó gyerekeket nyaraltató szervezetnél dolgozik, mint nevelő és szakácsnő van a táborban, összeismerkedik Kafkával, a regény amit olvasok Michael Kumpfmüller írta a címe "Az élet gyönyörűsége", a cím Franz Kafka idézet, természetesen fikció, mint ahogy az Ön és az én írásaim is azok, a szerző azt írja, szerelem első látásra, bizonyára van ilyen, bár ez esetben a fikciót elhiszem, a valóságban megkérdőjelezem. Az a kivételes dolog történt, hogy a szerzővel egy nap kétszer is találkoztam, a vajszín városba érkezett könyvbemutatóra a Killer-házba, akkor egy másik könyvtárban dolgoztam, nem a Killerben, nyakig voltam Kafka és Felice Bauer levelezésében, a programot a Goethe Intézet szervezte, úgy döntöttem meghallgatom a beszélgetést Kafkáról. Esős őszi napra emlékszem, még volt annyi időm, hogy hazabiciklizzem a könyvtárból a macskámmal, idilli állapot volt, hogy mindennap bevihettem Vilama cicát a lakótelepi lakásomból a kertesházi könyvtárba, az állomással szemközt várakoztam a zöldre a gyalogátkelőnél, éppen nem esett, de jól eláztam, olyan nyomasztó ez a környék, itt van a város legmagasabb épülete a 24 emeletes toronyház, a túloldalon pedig ott állt, akkor érkezett meg Pestről a könyv szerzője Michael, mint egy hírhozó arkangyal, a második találkozás a Killer-házban már nem volt olyan meglepő, az előadás németül folyt, keveset értettem belőle, Michaelllel egy magyar író beszélgetett, Mordecaj Avi Shaul (Mandel Izidor) unokája, az előadás után nem mentem oda, hogy az író dedikálja nekem "Az élet gyönyörűségét", ami most hogy Berlinben járkálok olykor Franz Kafkával nagy hasznomra van, akkor még nem gondoltam arra, hogy Kafka utolsó hónapjaival és Berlinnel fogok egyszer foglalkozni.Kafka amikor Felicének megírja az első levelet, legalább annyira vonzza az hogy Felice berlini, mint az hogy szemtelen levelezésbe kezd egy lánnyal, s most itt van egy másik berlini lány, aki csodálja doktor Kafkát, Kafka megváltozott, lecsendesedett, megszelídült, Berlin és Dóra az utolsó hónapok gyönyörűsége az életből a menthetetlen Kafkának. Ősszel már Berlinben vannak, én pedig keresem a nyomait Steiglitzben, ahol az Ön kiadója Samuel Fischer is él egy igen szép házban, ahol bizonyára Ön is megfordult, még az is lehet, hogy egyszer összefutottak valahol Steigletzben, csak nem ismerték fel egymást, ez az irodalom, Kafka elképzelése Berlinben, találok nyomokat, épületeket, utcákat, de hogy ezt hogy éli meg Kafka azt elképzelem. Kafka nem ereszkedik le a pokolba, a sötét Berlinbe. Milyen a 20-as évek Berlinje a háború után. Az utcákon, a színházban, a cukrászdákban, a villamosokon, a vonatokon, az állatkertben. A tiszta lakásokban jó módú, tisztességes, állerkölcsös kispolgárságok éknek, naponta olvasnak újságokat, korzóznak, moziba is járnak, a jól neveltek, a vesztes háború miatt csalódottak, gyűlölik az idegeneket és a zsidókat. Itt vannak a háború vesztesei is, a szegények és megalázottak, a bevándorlók, nagyrészt keletről érkezők, és van egy rejtett Berlin, a tobzódó, a Szodoma, a titkos vágyakat megélő, az éjszakai, a bárokban, kabarékban, színházak kulisszái mögötti, kávéházakba húzódó, a lázadó, a haláltáncot járó, a gyönyörűségek kertjében önmagát pusztító, a kispolgár pukkasztó, a degenerált művészeti alkotásokat létrehozó, a művészek és szélhámosok, a szemfényvesztők, a tolvajok világa, az a Berlin amitől Katja úgy félti Erikát és Klaust, de elkerülhetetlen, hogy ezekkel kapcsolatba kerüljenek, hiszen Eri és Klaus már otthon is színházasdit játszott a gyerekekkel. Ez a Berlin is ott van a Berlin, Hamletben, a sétáló cikázik, kavarog az időben, kávéházakat találok, de , a kávéházakat már lebontották, a színházakat bezárták, de ott vannak abban a Berlinben, érezni lehet őket a levegőben.Már 10 évesen éreztem Erick Kastner Emil és detektívjében, és ott van Klaus regényében a Mefisztóban. Lassan alakul bővül a kép, tegnap munka után még bementem egy könyvesboltba, hogy megvegyem Klaus Mefisztóját, éreztem hogy nyomon vagyok, egy nevet kellett megfejtem, aki szerepel a Berlin, Hamlet végén a jegyzetben, a név Henrich Höfgen, aki nem más, mint Gustaf Gründgens, ha úgy vesszük akkor az Ön valamikori veje, Erika volt férje, talán meg is döbbentette Katját ez a házasság, de a gyerekeik döntését szerelmi ügyekben tiszteletben tartották, 1923-ban Gustaf Hamburgban együtt játszott Klaus első darabjában az Anja és Esthertben, polgárpukkasztó négyes volt: Gustaf, Erika, Kalus és Pamela Wedekind, egyébként mást el se tudok képzelni róluk, olyan hátérrel, mint Ön és Wedekind, a gyerekek úgy lázadnak, hogy még lázadóbbak lesznek, mint a szüleik írásai voltak. - A papa hányszor értelmezte újra Ézsau és Jákob történetét - ez megfordulhatott Klaus fejében, ha az esti felolvasásokra gondolt a József és testvéreiből. - Ó ezek az erkölcstelen író gyerekek, micsoda fertőben nevelkedtek, ha ilyen darabot írnak - mondták az előadás után a nézők, pedig a fertő ott volt körülöttük, csak a valóságot kellett volna látniuk, mint a vak Izsáknak. A házasság felbomlik Erika és Gustaf útjai elválnak, de azt hiszem, hogy ezt Ön és Kátja pontosan látja, Eri sohasem lépne arra az útra, amin a volt férje sétált. Gustáfnak kiváló kapcsolatai lesznek a nácikkal és Gőringgel, a miniszterrel, Porosz Állami Színház főintendánsa lesz, két nagy szerepe van, egy legendás Hamlet alakítás, és Goethe Mefisztója. Megtaláltam a kulcsot, úgy vélem ez lesz az ami elvezet a címhez, Berlin, Hamlet Gustaf Gründgens nagy szerepe Berlinben. Most egyenlőre tanácstalan vagyok, nem azért mert kevés az információm a Berlin, Hamlethez, hanem mert sok, ülepednie kell, a legnagyobb tisztelettel gratulálok Önöknek Klaushoz, és az írásaihoz, valóban korosztályának egyik legtehetségesebb írója, már a Fordulópont első fejezete is remek volt, a Mefisztó pedig elfoglalta a reggelemet, még Göring úr feleségét is megszemléltem a történetben Lotte Lidenthalt, a valamikori színésznőt, a név választáson kuncogtam, mert eszembe jutott Lotte Weimarban, Klaus mesterien írja le a Miniszter (Göring) születésnapi estéjét, és a birodalmi első asszony ruháját, ezüstszövetes, kis uszályos ruha, némi gyémánttal, tisztára olyan, mint Lujza királyné. Minden olyan ismerős, már nem is fontos, hogy melyik évben játszotta Gustaf Gründgens a Hamletet, még valami Ön majd 1943-ban megírja a Doktor Faustust, az ördöggel lepaktáló művész minden korban megjelenik, apát és fiút egyaránt sújtja, ma is találok olyanokat, akik eladják a lelküket, már nem is titokban, egészen jól látható módon, és ha közmegvetés kíséri őket, az se igen jelent már számukra semmit, ez egy örök téma, folyton újrajátszható, Faust ellenpárja Hamlet, de mi van ha a Hamletet játszó színész, hogy Hamletet játszhasson Faust?Itt akár véget is érhetne a történet, de minden történet folytatódik, lehet, hogy a szereplők változnak, de léteznek láthatatlan kapcsolatok, a film amiről szó van 1987-ben készült, Berlin felett az ég a címe, egy találkozás története, egy angyalé és egy emberré, az angyal emberre lesz, hogy a valóságban is találkozzanak, a fordítva is lehetne, hogy az ember lesz angyallá, az egy szellemi találkozás lenne. Az angyalt egy ismert, népszerű színész játszotta a filmben Bruno Ganz, de nagy alakítása volt a Hamlet és a Faust is. A filmet 10 éve láttam, az asztali számítógépemnél ültem, egyedül néztem, de a másik szobában ott volt E., aki tv-zett, E. egy apatőr színtársulatban réges-rég Kafkát játszotta, E. és a versek írója is ismerték egymást, mindketten ma már szellemi lények, ha van a földi élet után valami, nem tudjuk mi, az angyal eddigi ismereteim szerint nem jó elnevezés bár nekem egy berlini sétához remek lenne, azt feltételezni, hogy angyalok vesznek körül, míg Berlinben tűnődöm az időn, az én írásaimba beleérzem Kalus és az Ön írásait is, ezek folytatásának tartom Berlin felett az ég filmet és Borbély Szilárd kötetét, angyalok szólnak, angyal nyelven van, bizonyára ennél sokkal több rétege van a szövegnek, de amíg ember vagyok van időm Berlinnel foglalkozni, azontúl már nem kell, mert mindet tudni fogok, színről színre, most csak homályosan, így hát kedves Thomas Mann, ha úgy érzem benézek Berlinbe vagy a világ más zugába és nézelődöm kicsit. Mindenesetre az írással kapcsolatban egy fontos felismeréshez jutottam, angyal csak angyal lehet, és író, amikor elveszíti ember létét, szellemi lény marad, akivel bármikor társaloghat az élő.

ERIKA MANNAKMünchen 1925. VIII. 16. Poschingerstr. 1. ... 

"Megvan az új sofőrünk, Joseph a neve, és arra biztat, hogy Sepplnek szólítsuk. Egészen más típus, mint Ludwig volt, bár szintén görbe a láb, és hosszú a nyaka. Tréfás és jó megjelenésű, lakatos és elektrotechnikus, és úgy látszik jól vezet.. Ha tehát az időjárás engedi, 20-án vagy 21-én Salzburgba vitorlázunk vele, azaz előbb Ausseeba, ahol két napig Fischerék vendégszeretetét óhajtjuk élvezni. Szeptember elején néhány napra valőszínűleg Berlinbe kell mennem modellt ülni Liebermann-nak." (Levelek, 269.p.)

ERIKA MANN-NAKMünchen, 26. XII. 23. Poschingerstr. 1...." 

Nagyon boldog vagyok, hogy megint írok. Az ember mégiscsak akkor érzi jól magát, és akkor tud valamit magáról, ha csinál valamit. A közbeeső idők szörnyűek. A "József" lapról lapra nő, még ha egyenlőre csak afféle esszészerű vagy humoros-pszeudotudományos alapozás is az , amivel szórakozom. Mert jobban szórakoztat a dolog, mint bármikor bármi más. Végre valami új és szellemileg különös, jelkép és létezés, mítosz és valóság állandóan egymásba folyik ezekben az emberekben, József pedig afféle mitikus szélhámos. ( Levelek: 287. p.)

1926. 12. 33. MünchenKedves Eri Gyermek,meg kell köszönnöm minden kedves szeretetedet és hűségedet, és karácsonyi levelet kell írnom neked, , megköszönve ragaszkodásod jelét, a néger lemezt is, noha sajnos, sajnos, közölnöm kell veled, közepén eltörve érkezett meg. A gyermeklemezek viszont épek, és az édességek nagyon üdítőek, a gyömbércsokoládé éppúgy, mint a füge. (Thomas Mann: levelek, 286.p.)

Majd elfelejtem, az egészségi állapotomról is illik valamit írni, a munkahelyi alkalmassági vizsgálaton szerencsésen megfeleltem, de hétvégén iszonyatos, időnként belobbanó derékfájás gyötört, a tünetekből, mert a fájdalom vándorolt bennem, arra következtettem, hogy a veseműködésemben lehet a hiba, a WEB doktor pedig megállapította, hogy ez vesekövesség, majd megoldódik, sót melegítettem rá, nekem az szinte mindenre jótékony, cseppet sem csodálkozom, mert mostanában rászoktam, mint valami kábítószerre lefekvés előtt az instant nyulas kakaóporra, a márkát nehogy később bajom származzon belőle szándékosan nem említem, amennyiben nem enyhűlnek a szüléshez hasonlatos fájdalmak, akkor a könyvtárban fellapozok egy füveskönyvet, csak természetes gyógymód jöhet szóba, ha az sem hoz eredményt, akkor kivetem egy irodalmi szélhámosnő tarok kártyáit, hogy szembesüljek a sorsommal.

THOMAS MANN: JÓZSEF ÉS TESTVÉREI

Jákób Lábánhoz érkezik

Egy napon ugyanis - estére hajlott már az idő, a nap fakó párák közt búcsúzott háta mögött, és hosszúra nyúltak a magas árnyképek, melyeket utas és teve vetett a pusztaság földjére -, egy késő délután tehát, amely nem akart hűvösödni, hanem az ércből való égbolt alatt egyetlen fuvallat nélkül állott hevében, hogy a levegő, mintha éppen kigyúlni készülne, szinte csillámlott a száraz fű fölött, s Jákób nyelve tikkadtan duzzadt torkában, mivel tegnap óta egy csepp víz sem érintette, midőn eltompultan imbolygott előre két domb között, melyek elnyúló, hullámos tájra vezettek át, a síkság távolában nyüzsgő pontot vett észre, amit kimerültségében is éles szeme nyomban juhnyájnak ismert föl, amint kutyástul, pásztorostul egy kút köré gyülekezett. Boldogságában fölrémülve hálasóhajra fakadt Jákób, a legmagasabbhoz, közben azonban csak ennyit gondolt: "Víz", és száraz torkából, csettentve, ugyancsak ezt a szót kiáltotta tevéjének, aki maga is megszimatolta már az áldást, kinyújtotta nyakát, fölfújta orrcimpáit, és erői vidám fölfokozásával meghosszabbította lépteit.Csakhamar oly közelbe ért, hogy meg tudta különböztetni a színes billogot a juhok hátán, a pásztorok arcát a karimák alatt, szőrzetüket a mellükön és a pereceket karjukon. A kutyák morogtak, és csaholni kezdtek, amivel egyben megakadályozták a nyáj szétugrását; a pásztorok azonban aggálytalanul csöndet parancsoltak nekik, mert a magányos utastól nem féltek, és jól látták, hogy az már messziről békésen és udvariasan köszön. Négyen-öten voltak Jákób emlékezete szerint, mintegy kétszáz megtermett, zsíros farú fajtából való juhval, amint szakértőn megállapította, s tétlenül kuporogtak-álldogáltak a kút körül, amelyet még kerek kő fedett. Mindnél parittya volt, s egyiküknél lant. Jákób rögtön megszólította, "testvérek"-nek nevezte őket, s homlokához emelt kézzel, találomra odakiáltva, hogy nagy az ő istenük, jóllehet maga sem tudta bizonyosan, melyiket tisztelik. De erre, valamint arra, amit még ezután mondott, azok csak egymásra néztek, és fejüket rázták, azaz tulajdonképpen egyik vállukról másikra hajtogatták, miközben sajnálkozva csettintgettek nyelvükkel. Természetesen nem értették őt, ami nem csoda. De lám egyikük, akinek ezüstpénz függött a mellén, Jerubbaálnak nevezte magát, és Amurru országából származott, amint mondta. Nem beszélt szakasztott úgy, mint Jákób, de nagyon hasonlóan, úgyhogy megértették egymást, és Jerubbaál, a pásztor tolmácsolni tudta szavait, olyanformán, hogy amit Jákób mondott, lefordította a többiek hömhöm-nyelvére. Azok megköszönték az elismerést, amelyet a jövevény tanúsított istenük ereje iránt, meghívták, hogy telepedjen közéjük, és név szerint bemutatkoztak. Nevük Bullutu, Samas-Lamasszi, Éa kutyája és más hasonló volt. Fölösleges volt, hogy ők is tudakozódjanak Jákób neve és hazája felől; ez sietett mindkettőt tudtukra adni, s nyomban futólagos, keserű célzást tett kalandjára, amely nyomorúságba taszította, s mindenekelőtt vizet kért nyelve fölüdítésére. Kapott valamicskét az agyagkorsóból, s akármilyen langyos volt is, boldogan öblögette le. Tevéjének azonban várnia kellett, mint ahogy a juhok is nyilván itatásra vártak, mert a kő még mindig a kút száján feküdt, s valami okból senki sem gondolt rá, hogy elgördítse.- Hová valók vagytok, testvérek? - kérdezte Jákób.- Hárán, Hárán - feleltek azok. - Bél-Hárán, az út ura. Nagy, nagy. A legnagyobb.- Mindenesetre egyike a legnagyobbaknak - mondta Jákób kimérten. - De Háránba igyekszem én is! Messze van-e?Egyáltalában nem volt messze. Amott, a domblánc íve mögött terült el a város. A juhokkal egy óra alatt oda lehet érni.- Isten csodája! - kiáltott Jákób. - Akkor hát megérkeztem! Több mint tizenhét napi utazás után! Lehetséges ez? - S megkérdezte a pásztorokat, ismerik-e Lábánt, Betuél fiát, Náhor fiának fiát, ha Háránból valók?Ismerték jól. Nem lakott a városban, hanem csak félórányira innét. Éppen az ő juhaira várnak.- És vajon egészséges-e?- Tökéletesen. Miért?- Mert hallottam róla - mondta Jákób. - Kopasztjátok-e juhaitokat, vagy ollóval nyírjátok?Megvetően felelték, hogy természetesen nyírják őket. Náluk odahaza talán kopasztják?- Dehogyis - felelte Jákób. - Beérsebában és környékén is tartanak már ott, hogy ollót használnak.Aztán visszatértek Lábánra, és elmondták, hogy leányára, Ráhelra várakoznak.- Épp erről akartalak benneteket megkérdezni! - kiáltotta az utas. - A várakozásról tudniillik! Már rég csodálkozom. Itt ültök a befedett kút körül s a kút köve körül, miként az őrök, ahelyett, hogy elhengerítenétek a nyílásról, s megitatnátok marhátokat. Mit jelent ez? Igaz, hogy kissé még korai hazaterelni a nyájat, de ha már itt vagytok a kútgödörnél, akkor végre is elhengeríthetnétek róla a követ, s megitathatnátok uraitok juhait, ahelyett, hogy itt ácsorogtok, még ha az a leányzó, akit megneveztetek, Lábán gyermeke tehát, hogy is hívják, no, nincs is itt.Rendreutasító hangon beszélt a szolgákkal, s mint valaki, aki több náluk, noha "testvéreinek" nevezi őket. Mert a víz bátorságot öntött testébe és lelkébe, és úrnak érezte magát közöttük.Azt mondották erre: "höm, höm" s Jerubbaál a következőket tolmácsolta: rendjén van, hogy várnak, és az illendőség követeli ezt. Nem hengeríthetik el a követ s nem itathatják meg s terelhetik haza a nyájat, mielőtt Ráhel meg nem jön atyja juhaival, amelyeket őriz. Mert a hazaterelés előtt valamennyi nyájnak találkoznia kell, és ha Ráhel érne a kúthoz előbb, mint ők, ő is megvárná, amíg megjönnek, és a követ elhengerítik.- Azt gondoltam - mosolygott Jákób. - Így tesz, mert egyedül nem tudná elhengeríteni a fedőt, ahhoz férfikar kell. - De a pásztorok azt felelték, mindegy, hogy milyen okból vár, mindenesetre vár, és ezért várnak ők is.- Jó - felelte a jövevény -, most jut eszembe, hogy igazatok van, és másként nem is volna illendő részetekről. Csak azt sajnálom, hogy tevémnek oly sokáig kell szomjaznia. Mit is mondtatok, hogy hívják azt a leányzót? Ráhel? - ismételte. - Jerubbaál, mondd meg nekik, hogy mit jelent ez a mi nyelvünkön! Talán megellett már az anyabárány, hogy így várat magára?- Ó, nem - felelték azok -, tiszta ő, mint a liliom a tavaszi mezőn, és érintetlen, mint a kerti rózsa szirma a reggeli harmatban, és férfikar még nem érintette. Tizenkét esztendős mindössze.Látni lehetett, hogy a pásztorok tisztelik őt, s Jákób önkéntelenül ugyanígy kezdett érezni. Mosolyogva lélegzett föl, mert szívét könnyedén összeszorította a kíváncsi öröm, hogy nagybátyja lányával fog megismerkedni. Egy darabig még elbeszélgetett Jerubbaál közvetítésével a férfiakkal az itteni juhárakról s arról, mit lehet kapni öt mina gyapjúért, és hány sila gabonát ad nekik uruk havonta, míg egyikük így nem szólt: "Ott jön ő." Jákób éppen nekifogott, hogy időtöltésül elmondja véres történetkéjét az ifjú rablókról, erre a figyelmeztetésre azonban abbahagyta a mesét, és arrafelé fordult, amerre a pásztor karja mutatott. Akkor látta első ízben szívének végzetét, lelkének menyasszonyát, kinek szeméért tizennégy évig kellett szolgálnia, a bárányka atyját.Ráhel nyájának közepette jött, amely tolongva szorongott körülötte, egy lógó nyelvű eb pedig a gyapjas sereg szélén szedte lábát. Középen tartott görbe botját, a pásztorok fegyverét, melynek kampója fémből való sarló vagy fejsze volt, a lány üdvözlésre emelte a rátekintők felé, fejét oldalt hajtotta és mosolygott, s Jákób most először és már messziről láthatta nagyon fehér, ritkás fogait. Megérkezve, elébe vágott a kocogó juhoknak, s előlépett közülük, botja végével terelve szét őket.- Ímhol vagyok - mondotta, s miután szemét rövidlátó módra összehúzta, majd pedig szemöldökét fölvonta, csodálkozva és mulatva fűzte hozzá: - No lám, egy idegen. - A nem idevaló állat és Jákób új alakja már rég fel kellett hogy tűnjön neki, hacsak nem volt túlságosan rövidlátó, de első pillanatra úgy tett, mintha semmit se látott volna.A pásztorok a kútnál hallgattak, és tartózkodva nézték végig az úri ivadékok találkozását. Jerubbaál is nyilván föltette, hogy majd csak boldogulnak egymással, és valami magot rágcsálva elnézett a levegőbe. Ráhel kutyája vadul csaholt, míg Jákób fölemelt kézzel üdvözölte úrnőjét. Az gyors szóval válaszolt, és azután az alkonyat ferde, színjátszó fényében, juhoktól körülnyüzsögve s az állatok jóságos párájába burkolva, a magas és tágas, halaványuló ég alatt mélységesen komoly arccal álltak egymással szemben.Lábán lánya törékeny alkatú volt, ezt látni lehetett sárga ing- vagy kötényruhájának lenge formátlansága ellenére, amelyen fekete holdakkal mintázott vörös csík futott végig nyakától a csupasz kis lábakat verdeső szegélyig. Szabás nélkül s hozzá övetlenül omlott alá a ruha, kellemes és naiv kényelmességgel, a vállra azonban szorosan rásimult, megmutatva megindító keskenységét és finomságát, s ugyancsak szűk, csak a felsőkar közepéig érő ujjakban végződött. A lány fekete haja inkább kócos volt, mint göndör. Majdnem rövidre vágva viselte, mindenesetre rövidebbre vágva, mint ahogy Jákób odahaza valaha is látta asszonyoknál, és csak két hosszabb, gyűrűs végű fürt maradt meg s csüngött le arcán kétfelől, fülétől a válláig. Míg állt és nézett, egyik fürtjével játszadozott. Micsoda édes arc! Ki tudná leírni varázsát? Ki bonthatná részeire az édes és boldog vonalak összejátszását, amelyekből az élet, itt és ott az ősöktől kérve kölcsön és hozzáadva az egyszerit, egy emberarc báját építi föl, azt a bájt, amely kés élén lebeg, s amint mondani szokás, egy hajszálon függ, úgy, hogyha csak egy parányi vonás, egy kicsiny izom megváltozna, nem maradna meg belőle sok, hanem az egész szíveket leigázó szépségkáprázat szétfoszlana? Ráhel kedves és szép volt. Egyszerre hetykén és lágyan, lélekből volt szép, látni lehetett - és Jákób is látta, mert a lány az ő szemébe nézett -, hogy szellem és akarat, nőiessé finomult okosság és bátorság hatott e báj mögött s táplálta azt: annyira maga volt a teljes kifejeződés s a nyílt szemű élnikészség. Jákóbra nézett, egyik kezével tincsét babrálva, a másikban botjával, amely magasabb volt nála, s az úttól aszott fiatalembert vizsgálgatta porlepte, színehagyott, foszladozó ruhájában, barna szakállával sötétre izzadt arcán, amely mégsem volt szolgaarc - és amellett orrocskájának tulajdonképp túlságosan vastag cimpái furán fölfúvódtak és kissé az alsóra toluló felső ajka magától, izomrándulás nélkül valami nagyon kedveset, valami pihenő mosolyt mutatott a szájzugokban. De a legkedvesebb és legszebb éppen a nézése volt, fekete, kissé talán ferde metszésű szemének rövidlátása folytán sajátságosan megvilágosodott és megédesedett pillantása: ez a pillantás, amelybe a természet, túlzás nélkül szólva, mindazt az elragadót beleöntötte, amit emberszemnek csak adhat: mély, ömlő, olvadó, beszédes, barátságos éj, csupa komolyság és gúny, amilyent Jákób még sohasem látott, s mégis mintha látott volna.- Marduka, hallgass! - kiáltotta a lány, feddőn hajolva lármás kutyájához. És aztán megkérdezte, amit Jákób értés nélkül is könnyen kitalálhatott:- Honnan jött az én uram?Jákób vállán át naplemente felé mutatott, és így szólt:- Amarru.Ráhel hátrapillantott Jerubbaál felé, és nevetve intett állával.- Olyan messziről! - mondta arcjátéka és ajaka. És aztán nyilván a vándor közelebbi eredete felől érdeklődött, nyugatot igen nagynak jelezve és két-három városát megnevezve.- Beérseba - felelte Jákób.A lány meghökkent, ismételte a szót. És szája, melyet Jákób máris kezdett szeretni, Izsák nevét nevezte meg.Jákób arca megrándult, szelíd tekintetű szeme könnybe lábadt. Nem ismerte Lábán embereit, és nem vágyott türelmetlenül utánuk. Alvilágba lopott, békéjét vesztett ember volt, nem önként jött ide, és nem sok oka lehetett a boldog megindulásra. De idegei fölmondták a szolgálatot; felőrlődvén a vándorút erőfeszítései közt. Célhoz ért, és az édes sötéttel telt szemű lány, aki távoli atyját néven nevezte, anyja testvérének gyermeke volt.- Ráhel - mondta megcsukló hangon, és karját remegő kézzel nyújtotta ki utána -, szabad megcsókolnom téged?- Hogy volna szabad? - felelte a lány, és nevető csodálkozással hátralépett. Annyit elárult, hogy sejt valamit, mint ahogy előbb is nyomban elárulta, hogy észrevette az idegent.Az azonban, fél karját még mindig kinyújtva utána, folytonosan mellére mutatott.- Jákób! Jákób! - mondotta. - Én Jichák fia, Rebeka fia, Lábán, te, én, anyám fia, bátyám lánya...A lány halkan fölsikoltott. S míg egyik kezét Jákób mellének feszítve még távol tartotta őt magától, nevetve s mindketten könnyekkel szemükben, már a rokonságot számlálták el egymásnak, fejükkel bólogattak, neveket kiáltottak, jelekkel magyarázta egyik a másiknak a családfát, mutatóujjukat összeakasztották, keresztbe tették, vagy a balt vízszintesen a jobb hegyére fektették.- Lábán - Rebeka! - kiáltotta Ráhel. - Betuél, Náhor fia és Milkáé! Nagyapa! A tiéd, az enyém!- Táré! - kiáltotta Jákób. - Ábrahám - Izsák! Náhor - Betuél! Ábrahám! Ősatya! A tiéd, az enyém!- Lábán - Hadina! - kiáltotta Ráhel. - Lea és Ráhel! Nővérek! Unokanővérek! A tiéid!Újra és újra bólintottak, és könnyek közt nevettek, vérközösségükben megegyezve, Jákób mindkét szülője s Ráhel atyja révén. A lány odanyújtotta arcát, s a férfi ünnepélyesen megcsókolta. Három kutya ugrált föl rájuk ugatva, avval az izgalommal, amely ezeket az állatokat eltölti, ha emberek, akár jó szándékkal, akár gonosszal, egymást érintik. A pásztorok ritmikusan tapsoltak, s színtelen fejhangon ujjongtak: lu, lu, lu! Így csókolta meg Jákób Ráhelt, előbb egyik arcán, aztán a másikon. Megtiltotta érzékeinek, hogy közben többet érezzenek a lányból, mint arcának finomságát; jámboran és ünnepélyesen csókolta meg. De mégis milyen jó volt, hogy mindjárt megcsókolhatta, miután szemének nyájas éjszakája megigézte! Milyen soká kell némelyeknek nézni, vágyni és szolgálni, míg alig érthető módon végül lehetségessé válik és megadatik az, ami Jákóbnak csak úgy ölébe pottyant, mert távolról jött rokon volt.Mikor szétváltak, a lány nevetett, és tenyerével megtörölte arcát ott, ahol az úti szakáll csiklandozta, és fölkiáltott:- Gyorsan hát, Jerubbaál! Samas! Bullutu! Hengerítsétek el nyomban a követ a lyukról, hogy a juhok ihassanak, és nézzetek utána, hogy igyanak a tieitek és az enyéim, és itassátok meg Jákób atyámfia tevéjét, és legyetek ügyesek és okosak, férfiak, míg én haladéktalanul atyámhoz, Lábánhoz futok, és megmondom neki, hogy megjött Jákób, testvérének fia. Nem messze van innen, a földeken, és futva fog jönni sietségben és örömben, hogy megölelje öccsét. Siessetek és jöjjetek utánam, én futok rohanvást...Mindennek értelmét Jákób felfogta a mozdulatokból és hanglejtésből, itt-ott szó szerint. Már kezdte az ország nyelét tanulni a szép szemek kedvéért. S miközben a lány már futott, hangosan utasította el a pásztorokat, hogy Ráhel még hallja:- Álljatok meg, testvérek, el a kőtől, az Jákób dolga! Ti őriztétek jó őrökként, de én akarom elhengeríteni a kút szájáról Ráhel kedvéért, húgom kedvéért, én egyedül! Mert az út nem szítta ki minden erőmet férfikarjaimból, és úgy illik, hogy erejüket Lábán leányának adjam kölcsön, s elhengerítsem a követ, hogy eltűnjön a hold feketesége, és földerüljön a víz tükre.Hagyták, és Jákób, összeszedve erejét, elhengerítette a fedőt, noha ez nem egy embernek való munka volt, és egyedül fordította a súlyos követ oldalt, jóllehet karja nem volt a legerősebb. Erre nagy tolongás támadt az állatok közt és sokhangúan tompa bégetés a kosok, juhok és bárányok seregében, és Jákób tevéje is nyihogva föltápászkodott. Az emberek megmerítették a vödröket, s a vályúkba öntötték az eleven vizet. Jákóbbal együtt felügyeltek az itatásra, elkergették a telibendőjűeket, és odaengedték a szomjasakat, s miután mindegyik ivott, ismét a lyukra gördítették a követ, befödték földdel és fűvel, hogy föl ne lehessen ismerni helyét, és idegen ne használhassa a kutat, aztán hazaterelték a juhokat, mind együtt, Lábán nyáját és uraik nyáját, s Jákób magas tevéjén kinyúlt a nyüzsgő seregből.

Kedves Thomas Mann és Kátja,

 ezt a részt, ami a "Jákób Lábánhoz a érkezik" címet kapta, kedd reggel akartam olvasni, a szöveg szerint "estére hajlott már az idő, a nap fakó párák közt búcsúzott háta mögött, és hosszúra nyúltak a magas árnyképek, melyeket utas és teve vetett a pusztaság földjére" - azonnal megéreztem, hogy nem stimmel az idő, abba is hagytam az olvasását, mert mindennek megvan a maga ideje, estefelé fogom olvasni ezt a részt, amikor a nap lemenőben van az erkélyemen. Lakásom a burkom a Wallhala ezer árnya, az erkélyen ilyen nyári estéken társam is van, Miró, ki tudja mi történik a macskák, a bárányok fejében, nekem a macska egészen olyan, mintha mesét hallgatna, akkor majd este találkozunk. - Óh mily pompás szöveg - sóhajtottam volna boldogan az erkélyen, ha ott olvasom Ráchel és Jákob találkozását, de korábban besötétedett, mint gondoltam, elszöszmötöltem az időt a székpárnák varrásával, fölöttébb szép anyagot találtam, nem is számítottam ilyen kellemes tojáshéj sárga, már majdnem vajszín árnyalatú anyagra, miben mint az úrihímzések búzavirágai hajladoznak a növények, a varráshoz kis depresszió is társult, egy ideje szinte várom, hogy rám nézzen a melankólia., a melankólia, de a tűnődés és meditáció is kifejez valamit ebből az állapotból, bár egyik sem fedi le. - Légy vendégem - gondolom, mindazon által egészen más a nyári melankólia, mint a téli, a nyári nálam vizes, strandolós, kis bőrpírral, viszketéssel, a vizes fürdőruha szagával, míg a téli zenés Bach-ra és Handelre vágyakozik, gyertya szagú, a nyári fagylaltra és hűs szobára, könnyed slágerekre, a téli mákos bejglire és meleg szobára, gyapjú takaróra, de legyen nyár vagy tél, az évszakok mit sem változtatnak azon, hogy ilyen, pont ilyen mesét kívántam, mert nagyon tartózkodom mindenféle első találkozástól, nagyon válogatós vagyok ez ügyben, alig néhány első találkozást kedvelek, az összecsapottakat pedig rühelem, kedvelem Natasa Rosztova és Andrej Bolkonszkij első találkozását, Werther és Lotte találkozását úgyahogy elviselem, valóságos találkozásokból már már az utálat kerít hatalmába, amikor Fjodor Mihajlovics és Anna találkozását olvasom, Isten mentsen egy ilyen délutántól. Valahol még Jung is megdicséri a melankóliát, ha Jákob nincs olyan rossz állapotban, kóborol az ősapák kijelölt földjén, ha nem annyira magányos, ha nem annyira szomjas, akkor talán nem is okoz számára akkora boldogságot Ráchel megpillantása, nem hiszi el, hogy minden ezért a találkozásért történt, ha nem szerzi meg az áldást, ha nem csapja be Ézsaut, ha nem kell elhagynia apja házát, akkor nem találja meg Ráhelt, a bárányt. Az ígéretet, hogy este olvasom, nem teljesítettem, reggel olvastam, mikor szellőztettem, és a friss levegő átjárta a lakást, azt hiszem a gyerekek és az egész ház, Hilda, Sari és a két sofőr Hans és Joseph is megkönnyebbülten sóhajtott fel azon az este, Ön dicséretesen kitett magáért. Nyáron írta, hogy melyik évben, abban Pók Lajos megpróbált segíteni, de Pók Lajos sem mondhatott biztosat, már 1926 augusztásában említést tesz arról - idézi fel az Ön egy akkor írt levelét Pók Lajos -, hogy szándékában áll József történetét megírni, bármelyik nyarat választhatom 1927 és 1932 között, amikor ez a rész megíródik, de én ragaszkodom egy eseményhez Kátja születésnapjához, a helyszín lehet a müncheni ház, de lehet az Északi-tengernél is, Münchent választom július 24-ét, és legyen az 1930-as év, Katja 47. születésnapja, rekkenő hőség van, Ön bezárkózik a dolgozószobájába, az ablakok nyitva vannak, a kerti növények szomjasak, de várniuk kell, mert Joseph éppen az új autót mossa, a gyerekek a körtefa alatt megint színházasdit játszanak, nem tudnak betelni azzal a karácsonyra kapott bábszínházzal, ami majdnem olyan, mint az ami Öné volt, mint amilyen Tonió Krögeré és Hannoé is. Hat órára vendégeket várnak, Katja szüleit és egy berlini nagynénit és a barátnőjét, Lujza nénit. Ön most magára vállalja a meglepetést, végre nem feledkezik meg a felesége születésnapjáról, még Hildával egyeztet, hogy karamellás-almás süti legyen, a többit Hildára bízza. Hilda még a Buddenbrookot is úgy olvasta, hogy kijegyzetelte belőle az ételeket, már a lübecki házavatónál eltűnődött, Madame Kröger roppantul étvágygerjesztően magyarázza el, hogyan kell a harcsát vörösborosban elkészíteni, a gyerekek ha hosszabb bicikli túrára mentek, akkor Hildának pont úgy kell elkészítenie a citromzsemlébe bújtatott libamellet, ahogy azt Tonynak csomagolták a nagyszülői házban, ilyenkor nyáron a mama születésnapja elképzelhetetlen fagylaltcsókocskák nélkül, a karácsonyi menüben pedig, ezt Ön különösen értékeli, mindig van gesztenyével, mazsolával, almával töltött pulyka, de Hilda szakácsművészetében a Buddenbrook-ház csak belépő, a Varázshegy már magasiskola a József és testvérei közben viszont aggódott, hogy mit fognak enni, mert a gyerekek közölték, hogy bármennyi birkája is van a róka képű sunyi Lábán bácsikának bárány húst nem hajlandóak enni. Ez a rész szinte magától íródott, két és fél óra alatt született, ezt ideálisnak nevezik a bábák, az az este jutott időnként az eszébe, amikor bemutatták Katjának, már rég kinézte magának a Wagner rajongó matematika professzor lányát, a szénaboglya hajú, fekete szemű kis zsidó lányt többször is látta a belvárosban a Cleveland-kerékpárján és a villamoson, bár tilos volt a mozgó járműről leugrálni a lány nem várta meg, hogy megálljon, ha tehette leugrott, Ön pedig elmulasztotta, mert oly mértékben lekötötte a szemlélődés utána ugrani. Egyébként az ilyen találkozások leírásábank már nagy gyakorlata van, hacsak a Buddenbrook-házra vagy a Varázshegyre gondolok, egyébként a helyszín egy itató környéke szerencsésnek nevezhető, ahhoz képest, hogy mennyi mondatot kell megalkotni a Buddenbrook-ház ebédlőjének vagy a davosi tüdőszanatórium leírására. Milyen lesz Ráchel - ez Elizabethetet már egy ideje foglalkoztatja, nem érti, miért húzza a papa így el az időt, a felolvasások után csalódott, hogy még mindig nincs benne a történetben Ráchel. - Eljön annak is az ideje - vigasztalja Hilda a konyhában - nem szabad siettetni, nehogy a Varászló elszúrja a dolgot és még karácsonyra se találkozzanak.- A papa, ha nem tudta elmondani, hogy mit érez, levelet írt a mamának - jelentette be a bábszínházi előadás elején Bibi. - Jó, akkor Jákob írjon egy szép szerelmes levelet Ráchelnek. - Még nem találkoztak, előbb találkozniuk kell. - Van egy kis bökkenő - ha Sarinak volt egy kis ideje bekapcsolódott a játékba. Elisabeth már a kezére húzott egy szőke kislány bábot. - Rachel nem tud olvasni. Milyen is Kátja ezen a 47. születésnapon, a hat gyerek után felszedett néhány kilót, Hedwig időnként megdorgálja, hogy nem foglalkozik eleget magával, azon a berlini fényképen is milyen lehetetlen kabát volt rajta, van egy ősz tincs a homloka fölött, jól áll neki, van egy kis természetes hullám a hajában és ha szárításkor jól fésülik, akkor az mint egy dombocska lágyan hullik a halántékáig, a szeme körül mélyülnek a ráncai, két éve levágatta a haját, de még így is fel tudja tűzni olyan napokon, mint ez a mostani, a tekintete ugyanolyan élénk, mint mikor bemutatták azon az estén Bernsteinék szalonjában, a merevnek tűnő, magas férfi visszafogottan viselkedett, suta, bár alkatilag jól mutatna a táncteremben, ha felkérné a lányt táncolni, de végtelenül suta, mégis ettől a naptól feljogosítva érezi magát, hogy ezt a lányt hosszú levelekkel ostromolja. Kátja ruháit ugyanannál a varrónőnél varratja, mint lánykorában, a mama varrónője, de tudja, hogy Kátya sohasem venne fel olyan szép ruhákat, mint a mamája, egy ruha próbánál többet nem tud elviselni, ezen a nyáron mustársága, fekete pöttyös ruhát varratott, amire Hedwig asszony úgy reagált, hogy ha nem a lánya lenne benne, azt hinné, hogy egy óriás darázs közeleg, de mára visszabújt a szürke ingruhájába a szokásos fehér gallérral és a fehér kézellővel.- Tudtam én, hogy ilyen szép lesz a találkozás - Hilda a szemeit törölgeti a felolvasás után - holnapra jó lesz kapros túrós lángos.- Még csak 12 éves az a lányka - Lujza, a berlini barátnő, kit Hedwig cipelt el a felolvasásra, azt javasolja, hogy Rachel legyen legalább 14 éves.- Olyan gyerekek még ezek a 12 éves berlini lányok, a kútra se lehet elengedi őket, nincs türelmük kivárni, hogy sorra kerüljenek, a külvárosokban még mindig nincs a lakásokban vezetékes víz, ezek a 12 éves lányok inkább ugróiskoláznak, mit törődnek ők a vízzel, fogalmuk sincs micsoda Babylon van alattuk a mélyben.- Az nem lesz jó - mondta Hilda, aki láthatóan megnyugodott - mert ha 7 évet szolgál Leáért Jákob és még hetet Rachelért hogy feleségül vegye, akkor az a szegény lány már 28 éves lesz mire Jákob sátrába kerül, addig csak itassa a birkákat.- Huszonnyolc az majdnem vénlány - vélekedett Joseph - addig nem várhat, már a 26 évesség is sok, 22 éves voltam mikor megnősültem, Elza 16 éves, most 28, a lányunk 12 éves, mint a kis Ráchel, minden idejét lekötik az edzések és a táborozások és a lindy hopp. - Jó, de a fogai, honnan veszed azt fiam - Hedwig nagymama olykor a fiának nevezte a Varázslót, többnyire akkor ha kifogásolt valamit - honnan veszed, hogy nagyon fehérek és ritkásak a lányka fogai, és az a zsák szerű sárga ruha, ettől elborzadok, fekete holdakkal, és piros szálakkal, kócos, mint egy Klimt festmény, mindig is förtelmesnek találtam Klimt modelljének az öltözködését, hogy is hívják azt a varrónőt?- Emilie Flőge, találkoztunk vele mama 1912-ben amikor Münchenbe itt volt a Klimt kiállításon - Katja teát újra töltötte Hedwig csészéjét.- Szerintem a Varzsló jól eltalálta Rachel frizuráját, holnap fodrászhoz megyek, köszi papa - Erika az ajtó melletti velencei tükörben nézte magát. - Én is megyek Eri - Elisabeth átölelte a nővére derekát. - Te ezt engeded Katja? - Hedwig nagymama száját megsütötte a forró tea, hátrakapta a fejét - hogy fognak kinézni, ha Te írsz valamit fiam, a gyerekeid, mint a majmok követnek.Elisabeth boldog volt, csakhogy olyan baba, mint Ráchel, fekete szemű, hátul felnyírt hajú, sárga ruhás baba nem volt a bábszínházban, de délután a mama már ott volt a körtefa alatt az új bábbal.- Történt egy kis baleset a sárga ruhámmal, de annyi baj legyen. Ráchel baba nem érkezett egyedül a társulathoz, vele volt Madruka is, kiről Klaus azt állította, hogy semmi kutya formája sincs, Madruka úgy néz ki, mint Istár kapujának sárkányai, de mikor Madrukát este e kicsik bemutatták, Ön azt mondta. - Nahát, ez a kutya megszólalásig Madruka egyenesen Babilonból, és hogy illik Ráchelhez, - tényleg illet, mert Madruka nyakában sárga-fekete pönnyös kendő volt, bár keleten akkoriban még nem öltözködtek ilyen részletgazdagon a kutyák.Este mi is történt még azon az este a kicsik sokáig ugattak a gyerekszobában, nem is tudták ki is tetszik nekik jobban Ráchel vagy Madruka, az íróasztalán ahol szinte már kényelmetlen volt a katonás rend, soha semmi sem maradt az asztalon, most mégis ott volt egy könyv Babilon királyárának pecsétnyomojánál kinyitva, Madruk király lábánál, pedig ott volt a kutya, a Madruka nevet Ön adta neki, és eltűnődött auzon, hogy ez a 12 éves Ráchel milyen könnyedén rendre utasította Madrukát. - Hallgass - mondta a Ráchel. - Thomas drágám - Katja alig állt a lábán az álmosságtól - meddig akarsz még virrasztani, köszönöm szépen Ráchel történetét, nagyon szép volt, az egész megismerkedés és a leveleid is.