BERLIN, HAMLET

2016. május 8.

NAPLÓ

egy sor levél elé

(Kedves E. , ma lemondtál két dologról, ami tudom, hogy fontos neked, az egyik az autód, azt akarod, hogy adjuk el, hogy megkímélj a kellemetlenségektől, a másik a kert, közös életünk alatt, még soha semmi sem okozott ekkora fájdalmat.)Van amiről nagyon nehéz beszélni, erről is, akkor is szombat este volt, tavasz, de még nem lehetett kinyitni az ablakot, még égett a konvektor kék lángja, még nem ismertem E.-t, csak láttam, a mellettem lévő lakásban lakott a garzon lakásnak és az albérletének közös volt az egyik fala, új lakók voltunk a régi tégla építésű bérházban, olyan távolságra volt tőlem, mint most, annyi különbséggel, hogy most a két szoba között van egy ajtó, nem tudtam, hogy azokban a napokban egy amatőr színjátszó csoportban Franz Kafkát játszotta, mint ahogy azt sem sejtettem, hogy 23 évvel később kétségbe esésemben Franz Kafka levelivel fogok játszani. E-t sohasem láttam Franz Kafka szerepében, nem tudom hogy alakította Kafkát, csak fotókat láttam, fehérre festett álarcot, de valaki más egy debreceni költő látta őt, és talán emlékezett erre az alakításra, talán el is indított benne valamit, de az is lehet, hogy semmi ilyen nem történt, s E.-vel a nyomdásszal a költő együtt szerkesztette első kötetét az Adatokat. Ma sem tudom, hogy mindaz ami lett véletlen volt, vagy meg kellett, hogy történjen.Azon a szombat estén, amire gondolok, elkezdtem volna az Édentől Keletre könyvet, de annyira meghatott az első oldalon az ajánlás, hogy sokszor újraolvastam, miközben folytak a könnyek, nem értettem és azóta se értem mi történt akkor, 26 éves voltam, nem alkottam semmit, és soha nem írtam semmit, minden ami írás volt attól viszolyogtam, félelmet keltett bennem. E. sohasem fogja megtudni, hogy valamit csináltam, hogy beleírtam történeteinkbe, sohasem lenne bátorságom egy sort is megmutatni neki, és őszintén szólva nem is tudom hogyan fogadná, nem kért tőlem ládikát, nem is tudta, hogy meg tudnám-e csinálni, hiszen azt szokta meg, hogy a hétköznapokban ügyetlen és figyelmetlen vagyok, s inkább gondoskodik rólam, minthogy rám bízza őket, igyekeztem én is belerakni a ládikába ami a mienk, mi voltunk, mi lettünk, és persze ez sincs kész, talán ez vigasztal mindabban ami velünk történt, hogy E. ládikája készül, de még nincs és sokáig nem is lesz kész.PASCAL COVICINAKKedves Pat!Odajöttél hozzám, amikor fából éppen valamit kis figurát faragtam. és azt mondtad:- Miért nem csinálsz valamit énnekem?Megkérdeztem, mit szeretnél, és azt felelted:- Egy ládikát.- Minek?- Dolgokat beletenni.- Miféle dolgokat?- Mindenfélét, amid csak van - felelted.Nos, itt a ládika, amit akartál. Beleraktam majdnem mindent, amim van, és még sincs tele. Fájdalom és izgalom van benne, jó és rossz, nemes és aljas gondolatok - a tervezés öröme, itt-ott egy kis keserűség, az alkotás leírhatatlan gyönyörűsége.És mindezek tetejébe az a sok hála és szereted, amit irántad érzek.És a láda még nincs tele.JohnJohn Steinbeck: Édentől leletre.

2016. május 8.

É, munka után kiment a kertbe, E.-t anyósa délben átkísérte a családi házba, E-t a séta kifárasztotta, lezuhanyozott és lefeküdt. É. úgy látta, hogy E. ujjai nagyon vékonyak lettek, sápadt volt, ahogy a heverőn feküdt, a redőnyt félig lehúzták, hogy ne bántsa a fény. E. ilyenkorra összeszedte magát, s amíg É. átöltözött az asztalhoz ült, hogy együtt egyék meg a rántott halat, É. igyekezett nagyon lassan enni, E.minden falattal megküzdött, időbe telt míg képes volt lenyelni. E. megint lefeküdt, nem nézte a tévét, csak hallgatta, É. a másik szobában olvasott, s ha E. felszedelőzködött átment, hogy együtt járják körbe a kertet, az utat naponta többször is megtették, s próbáltak mindig valami új, eddig soha sem látott részletet, észrevenni.E. a virágoskert alacsony kerítésére dőlt, É, bement a kertbe, mert kinyílt a rózsaszín pünkösdi rózsa, lehajolt, hogy megszagolja, tapintatosan lágy illat volt.- Szagold meg Te is.E.is belépett a macskájuk és a kutya követte őket most a zöld pázsiton ültek, E. hogy ne inogjon, szétterpesztett a lábát, óvatosan lehajolt.- Finom - mondta- majd estefelé meglocsolunk.É. félt a locsolástól, úgy gondolta a férfinak már nincs elég ereje, a víz nyomását nem fogja elbírni, hátrahúzta a slagot, anyja kinyitotta a csapot, E. háta mögé állt, még erősen sütött a nap, a homokos talajt sokáig kellett locsolni, hogy aranysárgából sáros fekete legyen.-Érzed a föld szagot - kérdezte E-t, a férfi bólintott, kiszámolták, hogy mennyire lesz ereje, s mikor adja át a slagot.- Hol a harmadik tyúk?- Megdöglött - válaszolta közömbösen E.Hazafelé a szokásos utcákon mentek, a híd aljánál E. hirtelen megállt, mint akit elhagyott az ereje.- Leüljünk? - É most nagyon megijedt - Nálad van a mobilod? - E. bólintott - az mindég legyen nálad.A híd tetején megálltak, mint mindig, hogy lenézzenek a gázcsöveken tanyázó kóbor macskákra, rendszeresen etették őket az ott dolgozók. E. megszámolta a macskákat. É. pedig úgy döntött beszélni fog, már túl voltak a fele úton.Az elgazosodott növényzetet nézte a híd oldalában, virágzott a fehér akác és a vadrózsa, az ecetfák levelei még nővő félben voltak. É, úgy gondolta az akácfáról kell beszélnie E-nek.- Itt a városban alig van akácfa, a nagymamáék nyári konyhája mögött volt az akácerdő, képzeld el azt az illatot ilyenkor azon a tanyán.Megálltak az akácfa mellett, E. és É. is egy fürtre hajolt. É. hirtelen le is tépte az egyiket.- Ne szakítsd le - kérte E. de már késő volt, É. az orra alá dugta a fürtöt.- Csak azt akartam, hogy tovább érezd.E-n semmi sem látszott, át kellett menniük a másik oldalba, a kocsikat figyelte.- Már nem sokáig tudok kimenni a kertbe.É.-t ez nagyon váratlanul érte, ezzel nem számolt, de mást mondott.- Mindent megtudunk oldani - az akácot majd vízbe kell tenni.

2016. ,május 16.

A napok ugyanúgy ismétlődtek, É. elveszítette időérzékét, az asztali naptárból tájékozódott. Kikísérte E-t a kertbe, munka után érte ment, hosszabb ideig tartottak az utak, mindig hosszabbnak érezték, megálltak, E. a nagy, barna kockás családi esernyőre támaszkodott, hogy erőt gyűjtsön a gyalogláshoz, egy kortyot ivott, a folyadékot a szájüregben tartotta, ahhoz is erő kellett, hogy lenyelje.Az ismétlődő utakon megtalálták a pihenő pontokat, ezeket a helyeket olyannak érezték, mintha valami ligetben járkálnának, eltekintettek attól hogy körülöttük egy város i van, nekik részletek, a fák és bokrok lettek fontosak. Az első fa hárs volt, a Vadászkürt előtt, ahogy E. a fának dőlt, É. megint elmondta azt az ezeréves történetet a nagyapjáról, aki minden vasárnap a szent áldozás alatt idelógott ki egy felesre, míg nagyanyja magához vette az oltári szentséget. Azon nevettek, hogy most mindenki úgy látja őket, aki erre jön, hogy két részeg, egy férfi és egy nő támasztja a fát, nehogy orra essen.A híd tetején a virágzó bodzáig kellett az erő, E. ráhajolt a korlátra, hogy megszagolja a virágot, É. igyekezett beszélni, össze-vissza ami az eszébe jutott, ismerte E. vonásait, tudta, hogy a férfi alig hall valamit abból, amit beszél.- Az amerikaiak, nem is, a kanadaiak a palacsintába teszik a bodzát.E. meglepődött.- De nem a virágot.É. elbizonytalandott, fogalma sem volt a bodzavirág töltelékről.- Nem dehogy.Lementek a lépcsőn, a katolikus temetőbe jutottak, amit régen felszámoltak, csak néhány sírkő, a körbekerített fehér kápolna és a vasút felé néző kripta marad meg egy csók emlékével, amire csak É. emlékezhetett.A híd oldalában pipacsok piroslottak, a szél tépdeste a szirmokat, az akácfák alatt álltak, E. nekitámaszkodott két kézzel a fának, É. a másik oldalról rakta kezét a fatörzsére, érezni akarta a fa kisugárzását, az életét. E. a pipacsokat figyelte.- Hétfőn, ha megborotválkozom, akkor fényképezz le velük.-Hétfőn pünkösd lesz - jutott eszébe É.-nek, s a nagyanyja vidéki temploma, ahova ilyenkor csemete nyárfákat raknak az oltár két oldalára. É-nek egy ének is motoszkált a fejében, amit nagyon régen énekelt, már csak darabokban emlékezett a szövegre, csak a dallamban volt biztos."Jöjj, szentlélek Isten, áraszd szét fényességed sugarát" , és itt elakadt.A következő állomás a szakiskola kerítése volt, a diákok hét közben a kilógó beton patkákon ültek, mint villanydróton a verebek, senki se volt ott, ez szombati napon történt, leültek, az iskola gondozott kertjét figyelték, a sűrű, kék nőszirom ágyás szegélyeket, E. lába előtt egy csiga készült kimászni a házából.- Tedd a fűbe, emlékszel arra a kapitányra.- Nem, melyikre.- Talán Bercsényire, aki leszállt a lováról egy madárfiókáéért, kiesett a fészekből.- Emlékszem - É. nem emlékezett a történetre, rengetegszer nem mondott igazat, nem örült és nem is szégyenkezett a hazugságai miatt, csak mindig megnyugvást érzett.- Így kell, hogy tegyek - gondolta.Az otthoni kertben ahogy beléptek az udvarra, E. előbb a virágos kertbe ment, a kertjük az ünnepre rózsaszín lett, rózsaszínt nyitottak a szagtalan, fodros futórózsák, és a kert közepén égő rózsaszínben bokrosodott az ismeretlen fajtájú rhodotentron, amit E. három évvel korábban anyósának vett, az öregasszony ahogy meghallotta a kapu nyikorgást eléjük jött. É, nézte, mintha nagyon meg szeretné jegyezni, ahogy a két ember együtt körbe sétálja a virágzó rhodotentront.

2016. május 19.

Azért írom, mert feltörtétek az életem, kinyitottátok, bele nézetetek, akkor szemléljétek, de ahhoz, hogy megszólítsatok, vagy igazat mondjatok, egyikőtöknek sem volt bátorsága! Franz Kafka nem akarta nyilvánosságra hozni a Naplóját, mást akart, majd próbáljátok ki milyen, ha a titkaitokból mások kíváncsisága jóllakott. - kezdte É. a bejegyzést.E.-nek fájt a háta, ha É. éjszaka átment, hogy megnézze az oldalán feküdt, az ágytámlába, vagy a központi fűtés vastag csőjébe kapaszkodott, ha felakart kelni, nem szólt, de ha É. észrevette akkor kezét a fej alá csúsztatta, s próbálta segíteni a felülést. E. a kínlódásukon nevetett és azt mondta:- Kugli - s É.-nek valóban igyekeznie kellett, nehogy annyira meglökje, hogy a lendülettől a test a másik oldalra forduljon.É. megtanulta a fogásokat, mindennek meg volt a sorrendje, előbb a zokni, aztán a nadrág, szétfeszíteni a cipőt, hogy beleférjen a láb, sokkal bonyolultabb volt a vetkőzés, mert ott E. megkövetelte, hogy legyen a zokni kirázva, s kinyújtva a cipőre fektetve. Pontos szögbe állította az órát, a flakont kicsivel tovább töltötte friss vízzel a közepénél, mellé tette a kupakot, éjszakára levették a lábakról a kötést, betakarta E.-t, a huzatba csomagolt pokrócot alá gyűrte a test alá, hogy sehol se bújjon ki.E. egy sétájukon a temetésről beszélt.- Japánban nincsenek temetők,mindenkit elhamvasztanak, majd nem azon fog múlni, hogy mi marad, hogy milyen a temetés, a hamvasztás a jobb.É. ilyenkor nem szólt, nem tudott mit mondani, de a hamvasztást ő is jobbnak találta.Általában életük régi dolgairól beszélgettek, olyan kis részletekről, amikről korábban nem esett szó közöttük.É. kezdett bele, hogy mennyire szépen csomagolt régebben E., s hogy a napokban véletlenül megtalálta azt a könyvet, amiből csomagolni tanult, keménytáblás kék könyvet, egyik barátjuktól kapták, már nem élt Piroska, aki évekig őrizte E. dobozait, nem volt szíve megnézni az ajándékokat, hónapokkal később nyitották fel a dobozokat, s nevettek, hogy a karácsonyfa díszek Szent Ivánkor kerültek elő.E. házasságuk első éveiben gondosan becsomagolta É. karácsonyi ajándékait, a papír vágáshoz különböző szikéi,pengéi voltak, ezektől É. tartott, s nem nyitotta ki azt a dobozt amelyikben ezek a kellékek voltak.E. rengeteg papírt szerzett, amit É.-nek nem volt szabad megnézni,általában E. el is dugta őket. É. legjobban azokat a csomagokat szertette, amelyekre E. tüllből vörös rózsákat rakott, sokáig őrizte a dobozokat, de amikor elporosodtak, mégis kidobta őket. E.-nek ezen a beszélgetésükön két féle papír jutott eszébe.- A legjobban abba a kék, és rózsaszín selyempapírba tudtam csomagolni, amit a nyomdában gyűjtöttek nekem. Emlékszel rájuk?É. úgy érezte emlékszik.A híd tetején sokáig álltak, E. ott próbált erőt gyűjteni, fél úton voltak a lakásuk és a kert között, lenéztek a sínekre, bevártak a távolból feltűnő vonatokat, s egy pillanatra benéztek a fülkékben, E. mindig szerette az utasellátó kocsikat, szeretett ott rendelni, utazásaik során, mindig ugyanazon a helyen álltak az ablakoknál, elhagyták Szolnokot, nem látszott oda, de az irány megvolt, Törtelnek kell abban az irányban lennie.É. a régi sorompóról beszélt, amit E. sohasem látott, és belekezdett egy történetbe a talpfákról, hogy régen fából voltak, de most mind beton, egy vakvágányra mutatott, a Zsibogó felé vitt, de már nem közlekedett a vágányon vonat, csak a rozsdás sínek maradtak meg.- Látod, ott talpfák voltak, csak felszedték, vagy elkorhadtak, - arra várt, hogy E. ezt megerősíti.É. fájdalom csillapítót kért a kezelő orvostól, az a tapaszt ajánlotta, ami 72 órát csillapítja a fájdalmat.- Ez a leggyengébb, majd emelni kell az adagot.A gyógyszerész most is feltette a szokásos kérdést.- Használták már?- Még nem.- Morfin származék.É. ettől megijedt, az erősségét, a hatását kérdezte. Valójában tanácstalan volt, leginkább az bántotta mit mondjon E.-nek, félt ettől a tapasztól, rettegett attól, hogy megkezdődjön E. újabb szenvedése, E. dönthet arról használja-e, annyi erőt akart csak, amivel ezt képes lesz elmondani.

FELICE LEVELE

2016. május 29

.Drága Franz,még két nap az eljegyzésig, hollnap már Berlinben leszel, olyan szívesen írnám, hogy olyan vagyok, mint egy nyár eleji rigó, az amelyik annyira szépen füttyöl a fenyőfán, talán az égben lakókhoz intézi énekét, megállnak az utcákon, azok akik annyira szerencsések, hogy pont arra járnak, emberek és az állatok is, mondjuk vegyük ide a fehér lovakat is, hogy kilessék, kiből szól ez a boldogság, szomorú sem vagyok, körülöttem mindenki készülődik, tele vannak várakozással, mikor én magam semmire se készülök, mintha megváltoztatnám az életük, mikor csak egyet hajtogatok, semmi sem fog történni, vagy ami történik lényegtelen, mert régen megtörtént már, tőlem várnak valamit, ez megijeszt, mert éppen most minden áll, olyan mozdulatlan, mit egy sokáig úszó, majd pontosan beilleszkedő, és a parthoz fagyó jégtábla, amit annyira vártam karácsonykor, az most érdektelen, s mintha veled is ez lenne Franz, alig írsz, s ha jön valami, tele van éles, hegyes, jeges darabokkal, a legveszélyesebbek a jégcsapok. Berlinben két éve rászakadt egy emberre egy ilyen jégcsap, gondatlanságból, senki sem verte le, a férfi levette a keménykalapját, hogy intsen a nőnek, de a mozdulatra lecsapott rá ajegestőr, léket vert koponyáján, a nő rendkívül megdöbbent képet vágott.- Nem is akartam, hogy köszönjön – nem volt illendő – szólt a szembejövőhöz, a szoknyája széle sáros volt, a vizes folt felkúszott a térdvonaláig, s annyira lehúzta az elnehezült anyagot, hogy úgy vontatta maga után a mocskos harangvirágot, minta ha megereszkedett farktollakkal sétáló, rikoltozó megriadt páva volna.Drágám, ne félj, s akkor én sem fogok, az eljegyzés bármikor felmondható, mint egy albérlet, amire még kauciót sem kértek, s ha most azt mondod, hogy talán nem, talán még sincs közös életünk, akkor azt megértem, sokkal jobban, mintha azt mondanád, a szokásos szállodában, ami már az első találkozásunkkor sem tetszett, hogy eljegyezlek Felice, írjunk erről egy megállapodást, valami hivatalosat, semmi se pukkaszt jobban, mint az elvárások, a szülök már mindent pontokba szedtek,s mert hajlamom van a leírtaknak megfelelni, beléjük kötözöm magam, érthető, hogy szabadulni szeretnénk. Franz, talán nem is itt kellene élnünk, talán Amerikában, a történeteidben nincsenek párok, se boldogok, se boldogtalanok, csak a magány, ezért nem értem az eljegyzésünk, örülnöm kellene, tele írni ezt a lapot a készülődéssel, valamit folyton dúdolni magamban, szebbnek lenni, de félek, mint a vágóhídra cipelt lovak, megérzik ,hogy végük, nem menekülhetnek, megértő, mosolygós, illatos rendőrök vezetik őket vissza a mészárszékre, nem tudlak elképzelni az ünnepi fekete öltönyödben, nem tudom, hogy a keménykalapnak nem árt-e, ha naponta kis kefével átdörzsölik, én iszonyúan félek,hogy tönkreteszem a kalapod, felesleges is, eljegyzés keménykalapban szokatlan, nem hiszem, hogy nevetni látlak, életünk legkockázatosabb napja lesz, ráadásul kalap nélkül, fusson előle ki merre lát.Rajtam palaszürke nyári ruha lesz, vékony vérpiros, keskeny szegéllyel a nyakkivágásnál, az ujjak végén, és a szoknya aljon, csúnya látvány, az egészhez jól illene, csak a közönség miatt, a felső zsebedben a hasonló színű díszzsebkendő, apád rövidáru üzletében kell lenni ilyennek, napfényben nézd meg, az üzlet előtt, nincs illetlenebb, mint eljegyzéskor a mátkapáron két össze nem illő árnyalat, még a szüleink ruháját kellene összhangba hozni, de apám azt mondta, hogy anyád elég ortodox ahhoz hogy eltalálja anyám ruháját, s ő is tudja mit várjon apádtól akinek sohasem merném azt mondani, hogy Franz vérpiros zsebkendőre vágyik, ez a legfélelmetesebb, ugye Te is így gondoltad Franz, én meg nem is tudom, meghívtam Grétit a kedvedért, mostanában sokkal többet tud, mint amit gondoltam, nem is merem elmondani, hogy tegnap birkóztam vele, de nem tudtam legyűrni..

2016. június 27.

NAPLÓA kánikula kibírhatatlan volt, de E. továbbra is bebugyolálta magát a bélelt melegítőben, a kerti sétájuk felén rádőlt a hídkorlátra, amikor É. lehúzta róla a felsőt. A legrosszabb a temetői ösvény volt, a kopár réten nem voltak fák, korábban indultak, kilenc óra körül. É. ahogy befordultak az utcájukba hálás volt minden fának. Jó előre kinézte milyen távolságra vannak attól a ponttól, ahol állnak, amikor elindultak a jelenlétével és a tartásával is segíteni akarta a másikat, hol mögötte ment és oldalra nyújtotta a karját, hogy az árnyéka valamennyire óvja E-t a naptól, hol egy fél lépéssel előtte haladt .- Nézd, csak addig a fáig kell eljutnunk - s a hársak, az akácok és a babér fák árnyéka kirajzolódott az aszfalton, É. győzelemnek tartotta, ha odáig jutottak,A kertben levetkőztette, E. lezuhanyozott, és a vizes fürdőlepedő alatt feküdt, a rádió mindig szólt, É. úgy látta,hogy a jobb oldalon a sovány testből, mint egy labda kitüremkedik a daganat.Nem tudta, hogy E. mit lát a saját testéből, a változás megint megdöbbentette, amikor E. megnyugodva feküdt, nem szeretett É. kérdéseire válaszolni, bement hozzá elbúcsúzni, s olyankor többnyire megérintette, a takaró alól kilógó dagadt lábat, vagy a csontig soványodott kart, vagy csak beletúrt a hajába. Az elmenetelnél E. láthatóan jobb kedvű lett, s utána kiabált:- Szia Gizi.Ettől É-nek többnyire sírhatnékja támadt, pedig nem tudta megfejteni, hogy ez az ember miért nem szólította sohasem a nevén, miért nem volt neve.- Délben rengeteget hányt - mondta este É. anyja, most szomorú és ijedt volt az arca - kirohant a fürdőszobába és elcsúszott, a hátára esett és beverte a fejét a mosógépbe, valahogy odakúszott a zuhanyzó kabinhoz, nem engedte, hogy felemeljem, bele kapaszkodott és felállt - aznap nem evett, ez volt az első nap, amikor nem tudtak hazamenni, É. taxit hívott.

Első címsor

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Sed ut perspiciatis unde omnis iste natus error sit voluptatem accusantium doloremque laudantium totam rem aperiam.

VÁLASZ Grete Bloch 1914. VI. 11-én kelt levelére

2016. június

Kedves Franz,már megint magyarázkodással kell kezdenem, ez a levél, ha úgy veszi valóban megkésett válasz, de ha megmagyarázom megérti, hogy majdhogynem azonnal válaszoltam. Tudja két éve rendszeresen gyűjtöm a hanglemezeket, ez azt jelenti, hogy minden hónap harmadik napján meglepem magamat egy koronggal, és azt azonnal meghallgatom, rendszerint boldoggá tesz a zene, de egy alkalommal mégis kihagytam a zenehallgatást, a lemezt azt megvettem, de úgy döntöttem, hogy nem, ezt a Beethoven 7. szimfóniát nem hallgatom meg, az ok igen egyszerű, olyan felbojdúlt világban élünk, néha úgy érzem, mindjárt szétpattan valami körülöttem, amit borzalmas lesz, erre a váratlan sorscsapásra, amit úgy látszik minden nemzedéknek meg kell tapasztalni tettem el a hanglemezt, s zene nélkül maradtam, viszont bebiztosítottam magam, ha csak 40 percre is, ha baj van 40 percre kiszökhetek Beethovennel a világból. Na látja ilyen félelmek között élek, s ezért nem bontottam fel a levelét, csak néztem rá nagyon szigorúan, és reménykedtem, hogy minden jó lesz, maga majdhogynem házas ember, és a várakozás álmodozó boldogságában él, és akkor erőt vettem magamon, hogy elolvassam a levélét. Kedves Franz, most megint lemez nélkül vagyok, annyira megviseltek a sorai, főleg az amit az egészségi állapotáról ír, megvallom teljesen normális alkatúnak, és egészségesnek látom, talán rá férne Önre pár kiló, de az a házasság során kivitelezhető, hogy meghallgattam a 7. szimfóniát, igyekeztem a zenét követni, s most hogy vége lett, elég erőt érzek arra, hogy válaszoljak. Nekem kifejezetten tetszik, hogy Ön nem cionista, és nem hithű zsidó, így minden reményem megvan, hogy nem lesz se hindu, se muzulmán, sem más egyéb. Magam is sokfélével próbálkoztam, míg aztán beláttam nekem nem ez a lelki alkatom, máshol kell keresni önmagam. Kérem, bocsássa meg az előbbi viccelődést, nem gúnyolni akartam, csak az élet kicsinyességét, ami tudom Önt is próbára teszi kikarikrozni, amin jót derül, attól már nem fél, apám már jó időben beszerzett egy zsidó vicc könyvet a házasságról, amit majd jövendőbeli vejének ajándékoz, Kedves Franz, az nem lehetne, hogy beszerzi ezt a vicckönyvet, higgye el egészen más színben látná Felicét és a házasságot, én magát nagyon különlegesnek találom, mint egy szarvasbogarat, akit sohasem szúrnék tűre, mert olyan érdekes, ahogy azzal a nagy szarvával bajlódik.Drága Franz, halgassa a 7. szimfóniát, nagy segítség, későre jár, úgy szeretném látni Brüsszelt,barátsággal Ölelem, és azért írjon, várom,Grete.É. nem talált megoldást E,. nem fogadta el a fájdalomcsillapítókat, nem szedett gyógyszereket, nem nézett tévét, nem kapcsolta be a számítógépet, nem hallgatott rádiót, nem hallgatott zenét, nem lépett ki a kertbe, a pokol tornácán voltak, vagy be is jutottak, E. gyűlöletbe torkolló szenvedése, ha É.kilépett a maga teremtette másik világból olyan szorongást okozott, ami búskomorrá tette az arcot, a testet tönkretette a lelket.E. képtelen volt megbékélni, bármi történt körülötte, az agressziót váltott ki, szóval verte szét maga körül a világot, amire É. gyerekkora óta érzékeny volt a durvaságra, nem volt képes elviselni azokat az eseteket, amikor nagyapja és az apja mindenért nagyanyját és az anyját hibáztatta.É. mintha egy süllyedő hajón lett volna, ahonnan el kell menekülni Itáliába, különben megtébolyul, kapaszkodott az izlandi hajnalokba, a beporosodott mackókba, a tűzliliomokba, a szövegekbe, ami mindezt kifejezte, s amit maga akart létrehozni és kimondani, mindig ugyanazt kérdezte:- Amikor majd ugyan ebben a helyzetben leszek, mert elkerülhetetlen, mi zajlik majd bennem - E.-t már nem tudta kezelni, nem léphetett be a szótlanságba, nem oldhatta fel. A védekezésből épített álom világból, amiben élt, semmit sem mutathatott meg, nem tudta, hogy ez csak most van így, vagy mindig így volt, és az a betegség tette nyilvánvalóval, amit nem látott, E. nem akarta ezt a másik, megnyugtatóbb menedéket, csak ezért gyötörte a lelkiismerete.- E. elfog menni, és semmit sem látott - ezt a mérhetetlen kegyetlenség lett volna kimondani, ugyanakkor rettegett, attól, hogy milyen képek maradnak meg benne E.-ről, aki egyre távolodott egykori önmagától.

2016. július 12.

NAPLÓ

Délelőtt megint a háziorvos rendelőjében lebegek, ez napok óta tart, E. fájdalmai erősebbek a tapasznál, mivel az orvos nem hajlandó lejönni én járok hozzá, mint valami médium közvetítek. Azon csodálkozom, hogy senki se kéri számon a személyes találkozást az orvoson, talán szükségtelen, a középkori vajákos asszony, ha gyógyfüvet itatott valakivel legalább rányitotta az ajtót a manuszra, pereg a rendelés, nyílik és záródik az ajtó, fél tizenkettőre be kell fejezni.Most nem akarok semmit, amit összekalapálok az EB-vel, lett egy kis csömör, rendezni kellene, s fogom is, eltiltom magam az új könyvektől.Egészen meglepő volt a múlt héten a verspolc, majdnem senki se visz verseskötetet, ha eddig nem találtam fel a versolvastatást, azt hiszem ezután se fogom, az elején matatok, szoros.- Szorultok mi ? - rivallok rájuk, ha kivisz valaki egy bőderekú Arany Jánost, a Buda haláláért, vagy a Toldi estéjért, Ady megkönnyebbül és azzal a párizsi, bohém hányavetiséggel, a fehér öltönyében elfekszik a polcon,született kisnemes, ha a tajtékpipás Arany nemzetest visszahozzák, nem bírom visszaszuszakolni, ekkor jön a réskeresés, és a csúsztatás, mos a C-nél van hézag, csuklóra fektetés, akár a deresre húzás, laza jobbra tolás, gyönyörködés a lyukban, és akkor felzeng a csirkevisítás.- Jesszusom egy rabruhás Celan, Marno fordításban.Persze leemelem, pedig fejfájást fog okozni, mint pár éve Háy János, a vers találkozott a fallal a valóságban lejátszódott, ezért nem lett költemény.A bevezető egy beszéd, sok utalás, a költő (lehet nem is szeret költő lenni) Darmstadban olvasta fel, amikor átvette a Büchner díjat. Nekem van egy ideám a költészetről, hogy az olyan szép, szépek a görögök, és még utána is olyan sokáig szép, és akkor egy meghatározhatatlan nemzetiségű költő aki német anyanyelvű, zsidó, és túlélő, Bukovinából indulva, Bécsen keresztül Párizsba ér, azt mondja NEM! Valami egyszerű kell, rögtön nem olvashatok Celant, például az hogy Párizsba beszökött az ősz, az szép is, csak az régebben volt...NÉMA ÖSZILLATOK. Avölgycsillag, letöretlen, hatjaát haza és szakadék köztemlékezeted.Elveszett alakja támadtaz idegenségnek, egyszerrecsakneméltélValahogy bekászálódok a doktornő elé, elmondom mi járatban vagyok, emelni kellene a morfint.- Azt nem lehet, majd ha ez a doboz elfogy.- De most mi a fontos, értse meg szenved!- Semmi baj, ragasszon rá kettőt, s ha elfogy kiírom a magasabbat, le kell fedni magunkat, adminisztrálni kell.- Icus számold ki mikor fogy el!Icus oda-vissza forgatja a naptárat- 19 - mondja felszabadulva.- 19-én jöjjön.Nem, tényleg nem szép, mint egy marionett baba rángatózom. A 35 fokban a piros-zöld között felsejlik a kereszt alatt, kitárt karral aléltan fekvő Mária, mennyi szép kép, a görög templom falán is ott imádkozik a megfeszített Krisztus előtt.- Jaj Mária, mennyivel egyszerűbb volt neked, egy délután meghasadt a mennykárpitja, de mi már az 50. napon is túl nézzük E. szenvedését, ha cserélhetnék veled.Ez nem is szép, és elmondani sem tudom, lehet hogy mégis ellentmond a költészet a művészetnek, van olyan hogy Nyelvrács?

2016. augusztus 08.

NAPLÓ

Jó reggelt, reggel" - E. megjegyezte ezt a furcsa kis köszönést, Lázár Ervin Hétfejű tündéréből, már nem is tudom melyik történet kezdődik így, de E. napja így kezdődött, kinyitotta az erkélyajtót, rögtön találkozott a Nappal, mert keletre nézett, elég hangosan mondta, rendszerint hallottam a másik szobában, kirakta az ágyneműt, különös gondja volt a szellőztetésre. A Nap ma ugyanúgy kelt fel, mint máskor, de nehezemre esett köszönteni, mert a "Jó reggelt, reggelben" van valami kópéság, jókedv, huncutság, s belőlem ez hiányzik, de nem olyan értelemben, hogy érezném a hiányt, sőt inkább taszít. Ebben a gyalázatos helyzetben csak baráthoz lehet fordulni, megbízhatóhoz, olyanhoz aki pár szót mond, nagyon tömör, Wittgensteinél jobbat nem tudtam, E. ágyában aludtam, a baglyos hosszú pólójába, mint akit fejbe vágtak a három napos nem alvás után, szöszmötöltem a feketével, kivettem minden feketét a szekrényből, kiakasztottam a szekrény ajtóra a vállfákat, hogy ne keljen kinyitni az ajtót. Wittgensteinnel nem sokat bajlódtam, magától nyílt megint. Már korábban olvastam ezt a két szót, s nem értettem, hogy miért van itt, mikor ez egy köszönés, mindenki vagy majd mindenki használja, kell valamennyi konzervatizmus hozzá, mert nem eget verően trendi, sőt."Ég áldjon" - ennyit tesz időzőjelbe, csöppet folytatja, mert ez olyan szokása, mint köszönni a reggelnek." A fájdalom egész világa rejlik e szavakban " Hogyan tud bennük rejleni? Összefonódik velük: A szavak: akár a makk, amelyből tölgyfa nőhet."Most meggyőződésem, hogy ez a legszebb barátság, azt mondani váratlanul, és pont nekem, akinek a legnagyobb szüksége van rá, hogy ezt egy úton lévő másikra kimondhassa,"Ég áldjon"

LEVÉL

Drága E. ,eddig magamnak írtam a Naplót, most változtatok rajta, nézze el, hogy visszamagázom, mert olyan ritkán tegezett, s az idejét sem határozom meg a Naplónak, mert életem további történetei bármikor megeshettek, ha stílust, árnyalatokat keresek az írásokhoz, akkor az első világháborút tartanám a legalkalmasabbnak, mivel jelenleg is egy puskaporos hordón ülünk, részint mert első, részint meg azért mert életérzésben közel áll hozzám az elmúlt század eleje, s nagyon kedvesek nekem azok a tábori lapok, amit akkoriban írtak egymásnak az emberek, úgy írnám, ha nincs ellenére, mintha maga a háborúban lenne, én meg itt küszködök a hátországban egyedül, s halvány fogalmam sincs, hogy viszont láthatom-e magát, lehetőleg civilben, mert sohasem hordott zöldet, minden valószínűség szerint maga távírász, mert annyira ügyesen gépelt, s ha alkalma adódott volna rá gyorsírásban is kiválóan szerepelhetett volna.. Tudja ezt az egészet úgy gondoltam el, hogy most már maga helyett is élek, s amit megélek megosztom Önnel, ennél többet úgy érzem élő nem tehet egy másik dimenzióért, remélem, hogy szeretni fogja a Naplómat, még akkor is, ha nem tudom magának garantálni a boldogságot, csak az életet, ne vessen meg , de reggel, amikor beáztattam a fekete ruháimat, pedig maga meghagyta, hogy ne járjak feketébe, de ezt nem tudom megtenni, arra jutottam, hogy élni jó, és akkor borzasztó lelkiismeret furdalásom lett, hogy maga kimarad valamiből, s ezt semmiképp sem akarom, inkább írok erről az életről ami itt maradt.Ha itt lenne, akkor a nagy fotelben ülne és a riói olimpia megnyitóját nézné, én persze odaosonnék néha a maga közelébe, s megkérdezném, hogy hallotta milyen szépen beszélnek a virágok portugálul, ezt persze rám hagyná, hogy megint miket beszélek. Amióta elment roppant nagy tisztaságot tartok a lakásban, két naponta porszívózok, biztos haragudna rám, hogy felverem a port, azokat a poharakat, amiket a helyi újság lapjaiba csomagolt, valami meglepetésnek, elővettem a beépített szekrényből, áttörölgettem, és beraktam a vitrinbe, tudom mennyire puritán, utálja a felesleges falncos tárgyakat, de nekem meg igényem van a csip-csup dolgokra, feltöltöttem a mézadagolót, amit annyira nem állhatott, kérem bocsássa meg. Andrisék bejelölték magát facebookon, mert szeretnének képeket magáról, Andris egészen megrendült, s azt mondta, hogy karácsonykor együtt söröztek, s egy szót sem szólt az állapotáról, látja ezt nagyon rosszul tette, most Andris nem érti az egészet, tudja néha azt gondolom, hogy ez a hatalmas távolság a féltestvérei és maga között rengeteg apró félreértésből adódott.. Anyuskát felköszöntöttem a 79, születésnapján, egyszerű százszorszépeket vettem, még mielőtt dolgozni mentem kibicikliztem a piacra, direkt nem vettem akkora csokrot, mint maga szokott, mert tőlem az nem olyan anyuskának, mint amikor maga hozta, emlékszik tavaly azokat a méteres piros kardvirágokat kapta, drága Ervin el se tudja képzelni milyen nagyon hiányzott azon a délután, ki se mertük mondani a nevét. Kidurrant a biciklim, amit mindig maga vitt a szerelőhöz, úgyhogy ma lementem a műhelyébe, de szabadságon van, majd hétfőn keresem, s még itt van a maga biciklije is, nagyon fáj, hogy be kell ajánlanom, hátha megveszi, fogalmam sincs mennyit érhet, a legjobb az lenne, ha a két bicikliért adnának nekem egy jobbat, amit fel tudok fújtatni, mert ezzel a mostanival a benzinkútra kell mennem, ott meg olyan idétlen vagyok maga nélkül, hogy meg se próbálom odatolni. Majd apródonként írok, délután kint leszek anyuskánál, az előkertet szeretném rendbe rakni, az ősszel ültetett tujái jól vannak, csak benőtte őket a gaz, ha szűnik a forróság kiszabadítom őket. Itt a lakásba is van két új virág, de róluk majd máskor.Vigyázzon magára, öleliÉva.

Kelt, 1915. január 25

.Válasz, 2017. február 1.

Kedves Franz, azt hiszem többnyire nem tértem ki előled, akkor sem amikor beszélgettünk, akkor sem amikor a levelidre igyekeztem reagálni, és akkor sem, amikor ketteseben maradhattunk néhány órára és Te felolvastál, a gondolataid az persze egészen más, pedig hidd el, hogy sokszor próbáltam kiolvasni őket az arcodból a testtartásodból, még az irásaidból is, s mindig azt éreztem, hogy elmenekülsz, mint Daphné, árkon bokron át futsz, valamiért pont ott, pont akkor és pont az én irányomba valamit nem vagy képes elmondani, mért éreztem úgy, hogy Grétivel sokkal nyitottabb vagy, mint velem, s ez a görcsösség még nagyobb volt, amikor kettesben voltunk, pedig az a természetes, hogy akkor az emberek levetik a gátlásaikat, félrecsúszik a nyakkendőjük, vagy kibújnak a cipőjükből, hangosabban nevetnek, önmaguk lesznek, drágám én annyira figyeltem rád, hogy mindent átvettem, mintha a tükörképed lennék, már féltem attól, amire a legjobban vágytam, megijedtem, ha kettesben voltunk. A távolból mindig jobban értettelek, mint a közelből, s szörnyű volt elképzelni, hogy milyen lenne a közös életünk, Franz azt hiszem, hogy Te önmagaddal nem férsz össze, mert én már a végletekig próbáltam olyan lenni, mint Te, s mindig ilyenkor mondtad azt, hogy nem egymáshoz valók vagyunk, elkezdtem figyelni apámat, a fiú testvéreimet, szinte minden férfit, mert azt hittem, hogy ez az egész valami összeférhetetlenség a két nem közt, és én annyira figyelmetlen voltam, hogy nem vettem észre, de minél többet néztem a férfiakat annál inkább arra jöttem rá, hogy senkire sem hasonlitasz, olyan szekrény vagy, aminek elveszett a kulcsa, nincs olyan, aki képes lenne kinyitni, mindent megpróbáltam, hogy bejussak, de csak falakba ütköztem, Franz egy bevehetetlen kastély vagy, rengeteg szép úttal, de egyik sem vezet be a kastélyba, magányosan szeretsz állni a hegytetőn, s onnan nézel szét, onnan ahol Te vagy rengeteg dolgot lehet látni, s onnan minden más értelmet kap, neked már nem az a fontos, amit én észreveszek, az kevesebb, képtelen vagyok egy vasúti kalauzt olyan részletesen megfigyelni, mint Te, s hiába állitasz próbák elé, még Maxot is bevonod, én soha nem úgy teljesitek, ahogy Te szeretnéd, mert olyan közös élete nem lehet két embernek, amilyen nekem a leveleidből kirajzolódott, elismerem, abban hittem, hogy erősebb vagyok, vonzóbb számodra, mint az irás, az a hétfejű szörnyeteg, talán nem bántam volna, talán valamennyi belátásom is lett volna, ha betartod a sorrendet, előbb az üzem, a család, aztán az irás, annyi időt rászánva, ami jut, hidd el Franz, hogy a legtöbb önálló nő így gondolkodik Berlinben, van az életben olyan rend, amit be kell tartani, a takarékoskodás, a rendszeres testedzés és az ágyazás is ilyen, fel kell kelni korábban, és az sem mindegy, hogyan van beágyazva, mert ha valaki csak úgy kutyafuttában begyömöszöli az ágyneműt a tartóba, akkor gyűrötten veszi ki, azt már nem lehet kisimitani, nem tudok annál kellemetlenebbet, mint egy ilyen ágyba befeküdni, szeretem teljesen kisimitani a takarót, de a legnagyobb gyöngém a lepedő, azt általában a patrac alá tűröm, hogy tükörsima legyen, régebben a nővéremmel összehasonlitottuk a lepedőnket reggel, hogy melyikünk tudott rá jobban vigyázni, s most is minden reggel leellenőrzöm az eredményt, ha éjszaka mégis valami miatt, mert nagyon meleg volt úgy érzem összegyűrődött, felkelek, most már sötétben is meg tudom igazitani, Franz én nem tudok úgy kilépni a lakásból, hogy ne legyen a cipőm frissen kipucolva, és nem tudom úgy feltenni a kalapomat, hogy a borostyán szinű kalaptűm ne megfelelő irányban, s megfelelő módon simuljon a bársonyra.

.Drága Ervin, rég irtam, de ebben máshoz vagyok kötve, furcsán teltek az ünnepek maga nélkül, a nagy karácsonyi játékot mindig te irányitottad, olyan buta most ez a gyerekes magázódásunk, hogy átlépek a tegezésbe, nem tudok elég hálás lenni a karácsonyokért amit kaptam, a karácsonyt nem lehet leirni, mint minden karácsony, amikor a karácsonyi történetre egy gyerek születésére gondolok az megható, talán ezért is féltünk az ünnepektől, s valahogy úgy viselkedtél, mintha én gyerek lennék, nem öltöztethetem a fát, mert tőled kapom, csudaszépen csomagolt ajándékot adsz majd szenteste, nem sorolom, mert felsorolhatatlanul sok kedves, figyelmességed volt, ma megint láttam néhány fényképet rólad, s most először történt, hogy nemcsak fájtak a rólad készült képek, de örömöt is jelentettek, örültem, hogy látlak, s úgy vettem, mint egy találkozást, nem mintha nem gondolnék rád majd minden órában, s van amikor fázok, beleborzongok, mert annyira felfoghatatlan hogy itt már nem találkozhatunk, mégis olyan erős kötelékek, talán testvérinek mondanám, ezt te is használtad ránk, kötnek hozzád, hogy mindörökre együtt is maradunk, nem hiszem, bármi történjen is, hogy lesz olyan nap a további életembe, amibe ne lennél majd benne, nekem ez nagy boldogságot okoz, nekem ez a mindörökre, örülök, hogy találkoztunk, az életem egyik legfontosabb dolga ez volt, találkozni E-vel, megszoktam, hogy Te E. vagy, nekem E., mindenki másnak Ervin, így ez az E. személyes. Furcsa dolgaim voltak januárban, virtuálisan megismerkedtem egy kisbabával, december 24-én láttam őt először, tudod mekkora ábrándozó vagyok, ez a kisbaba olyan szép volt a képeken, hogy valamiért azt találtam ki, hogy hozzád kapcsolódik, hogy a kisfiút észrevettem az miattad is van, s talán te küldted erre a karácsonyra, annyira meghatódtam ezen a gondoskodó szereteten, ami megint felőled sugárzott, napokig, hetekig figyeltem ezt a babát, nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan változnak az újszülöttek, közben állandóan sirtam, olyan sirás volt ez drága E., ami kitisztit, ez a sok elfolytott könny, most megállithatatlanul mosta ki a feszültséget és fájdalmat belőlem, mert a temetés óta nem találtam megnyugvást, egészen mélyre süllyedtem, ez a kisbaba olyan vágyakat ébresztett fel bennem, amelyeket sohasem éltem meg, nem csak a gépnél láttam őt, hanem amikor az utcákat jártam, vagy anyuval beszélgettem, annyira féltem, hogy úgy belegabalyodok ebbe az általam kitalált történetbe, hogy megzavarodom, de amikor visszatértem az álmokból a valóságba, ennek a valóságnak a durvasága helyre zökkentet, vagy észhez téritett, átmeneti elmezavar volt, az a kisbaba csupán egy szép gyerek, akihez nincs közünk, szerető édesanyja és apukája van, mégis az ő jelenléte segiett helyrehozni a lelkemben támadt zavart,, mégis a világ legnagyobb hatalma, és ereje a kisbaba, Ámor és Psziché történet, ami a szerelme mozgat, nem éltem meg, de ilyen lehet a szülői szeretet van benne szerelem, csak ez múlhatatlan, A babán kivül más segitőm is lett, egy hófehér macska, tudod mennyire vonzottak a fehér macskák, de úgy hittem nekem már nem lesz cicám, olyan mintegy angyal ebben a szobában, komoly, visszafogott, szeretni való, de esténként kell vele játszani, úgy ahogy sok-sok estén játszottam neked a macskáinkkal. A másik nagy szerzeménycsomag a macik, kettőt tőled kaptam, de most gyűjtöttem hozzájuk, egész maci seregem van, mind ott ülnek a fényképed körül, a medvék is nyugtató bumfordiságok, s nekik is megvan az otthonunkban a szerepe.Megint gyönyörű volt az idézet a rózsaszin füzetedbe, megmagyarázta a sorsunk, ami elől nem menekülhettünk el, s az életem többi részében is úgy érzem, hogy van valami elrendelt, hogy sokkal korábban indultak el az életem dolgai, mint ahova tart, vagy érkezik, ami konkrétan látható, valami hosszú, és nehéz előkészitést szánt nekem az élet, nagyon nagy tanulást, néha azt hittem nem is birom, hogy földre sújtott, de ma nem ezt érzem, ma azt érzem, hogy nagyon jó elfogadni téged pont olyannak, amilyen vagy, minden harcunkkal, egymáson ejtett sebbel, remélem, hogy az utolsó itt töltött pillanatodba kimondott szavamat, amit sose tudtam elmondani magaddal vitted, még meghallottad, nem csak a helyzet mondatta velem, hanem a valóság, annál a szónál többet neked nem mondhattam, nincs más szó, ez is hosszú út volt, huszonöt évig tartott.Drága Ervin, be kell fejeznem, eljárt az idő, olyan jó csend van most itt körülöttem, csak akkor félek, ha kimegyek a konyhába, s valamelyik lakásban ég a villany, akkor megint az jut eszembe, hogy ott szenved valaki, úgy ahogy mi szenvedtünk együtt az utolsó napokban, milyen borzalmas egy szoba éjszak olyan éles fényben, hessegetem én hidd el ezeket a gondolatokat, de rám találnak, reggel aztán a sok forgolódástól olyan a lepedőm, mit amit a kutyaszájából húztak ki, nem is tudom, hogy azt Te hogy csináltad, hogy nem rúgtad szét az ágyneműd, tudom ostoba kérdés, olyan jó lenne valami szépet álmodni, legjobb lenne veled, a karácsonyokkal, a virágaiddal, ha ma éjszaka nem is, tudom, hogy hamarosan lesz, nyugalmas, szép álmom rólad, belépek abba a korba, mikor az emberek olyan tiszta, sugárzó arccal ébrednek, s azon mosolyognak, hogy veletek álmodtak,szertettel, É.

2017. május 8.

Kedves Franz, hová gondolsz, hogy csak úgy bejelentés nélkül megjelenek neked Budapesten a kockás terítős asztal előtt egy rózsalugas mellett a sörkertben, még ha oly kiváló a cigány prímás, hogy rettegve nézed, valami kék szemű műdalt játszik, nem Schubert stillben, a húgom tanított erre aszóra, mert a németben nincs megfelelője, magyar nótát húz, persze pénzért a füledbe, már csak azért se zavarnálak meg ott Franz, mert olyan elveszett lennél azzal a magyar étlappal, hogy elkezdenél egy törénetet az éhezőművészról, aki pont Pesten, pont ennél a piros kockás asztalterítőnél pusztult éhen, mert a magyarok minden ételüket gulyás alappal készítik, el is borzadtam a húgom pesti spájzában, mert a szellőző lyuk annyira kicsi, hogy csak résnek láttam, percekig játszottam a gyufaszálnyi fénnyel, s csak akkor hagytam abba a játékot, mikor sikerült elérnem, hogy az pont megállapodjon az orrom fölötti homlok mélyedésben, de a húgom ezt az egész indiai megvilágosodási kísérletem nem értette, mert rémülten azt kérdezte:- Nincs neked valami bajod Felice, Berlinben rendbe mennek a dolgok, remélem a párizsi nagynéni kikúrál, remek ember a férje.Erre meg kellett mondanom, hogy előbb Bécsbe megyek, de a francia nagybácsi tényleg kiváló ember, alig öregebb, nálam, s jóban van a berlini familiával, pedig elég nagy család vagyunk, előbb Angela nénivel levelezett, minden vasárnap felolvasta a levelét az ünneplős kosztüm kabátjában, most vasárnap annyira szépet írt, hogy Angela néni megsiratta, csak a húgom férje dohogott itt Pesten, hogy nyálas, azt hiszem a sógorom csak féltékeny, amúgy se egy nagy levélíró. Budapest kényszerű pihenő , muszáj keresztül vergődni rajta, ha el akarok jutni Bécsbe, és meg akarom látogatni a húgomat, ráadásul későn érkeztem, annyira vágytam arra, hogy Karel Buriánt lássam egy Wagner operában, őt Franz talán te is hallottad énekelni, mert prágai, nekem Alma még Berlinben azt mondta, hogy jobb néha, mint Caruso, Franz Te sohasem írsz arról, hogy jársz-e operába, s milyenek a prágai előadások, ha jobban meggondolom olyan kevésen múlt, hogy most nyolc óra után van, hűvösöek a berlini májusi esték, hogy nem Prágában vagyok veled színházban, végül a pesti Operaházban, tényleg szép az épület, Mozartot néztem a húgommal, a Szöktetés a szerájboólt, minden nap kávéházaztunk, a sógorom hívott meg minket a Japánba, azt mondta tele van írókkal, látod oda elképzeltelek téged, mert olyan barátságos hely, mint a prágai kávéházad, egy furcsa nyolcszögletű téren mentünk át és egy nyílegyenes utcán hosszan sétáltunk, amíg kiértünk a Városligetbe jól elfáradtunk, vissza a földalattival jöttünk., másnap a sógorom a világ legszebb kávéházába cipelt minket a New Yorkba, sokat gondoltam kettőnkre, tulajdonképpen a dolgok zajlanak körülöttem, néha még jól is érzem magam, de a mélyben mindig a mi történetünk zajlik bennem, a Frankfurti levéllel, mikor olyan furcsákat írtál, összezavartál, a többi leveled is mind olyan más volt, néha annak örültem, hogy más nem kap ilyen leveleket, máskor meg az bosszantott, miért nem kapok én olyan leveleket tőled, mint amit a sógorom írt a húgomnak, tisztát, világosat, egy oldalasat. Franz kezdjük újra, csak nem tudunk mások lenni, Te különösen nem, néha azt hiszem mániákusan ragaszkodsz a dolgokhoz, a kalapodhoz, a nyakkendődhöz, a csendhez, emlékszem mennyire elkeseredtél, amikor beszállt egy légy a szobába, s Te hallottad a zümmögést, én meg annyira elszánt voltam, hogy véletlenül azonnal elkaptam, s ott álltam a léggyel a kezemben, s tudtam, hogy nincs jó megoldás, mert, ha elengedem, Te megint eljutsz a tűrőképességed határáig, kimenekülsz a szobából. ha agyonnyomom és a tetemet a földre ejtem, akkor kegyetlennek gondolsz, de az sem lehet, hogy ott állok kalapban a szoba közepén kezemben a léggyel, bármi fog történni rossz lesz, el sem tudod képzelni mennyire szeretnélek jobban ismerni. Franz kedves nagyon várom azokat a más leveleidet, de azért ne legyél annyira más, hogy azt higgyem, hogy már nem is Franz ír, a kétbalkezes leveled is megérkezett, én még is úgy képzelem el, hogy Te találsz meg Pesten, valami jó kis helyen, legyen a Japán kávéház, az hasonlít rád a legjobban.Felicéhez[Érkeztető bélyegző: Berlin - 15. V. 6.][...] Látod, Felice, mindössze az történt, hogy megritkultak és megváltoztak a leveleim. Mit eredményeztek a gyakoribb és régi fajta levelek? Te is tudod. Elölről kell kezdenünk. Ez a kezdetünk nem rád vonatkozik, Te a helyes úton jártál és jársz, amikor egyedül csak tőled függött; inkább magamat és a kettőnk kapcsolatát értem rajta. Ilyen kezdéshez azonban nem valók levelek, ám ha mégis szükség van rájuk - mert van -, akkor másnak kell lenniük, mint korábban volt. De igazán, Felice, igazán. - Emlékszel azokra a levelekre, amelyeket körülbelül két éve, talán ugyanebben a hónapban, írtam neked Frankfurtba? Hidd el, igazán nem sok hiányzik hozzá, hogy megint megírjam őket. Itt leskelődnek a tollam hegyén. De nem írom meg őket. [...][Levelezőlap. Postabélyegző: Prága - 15. V. 4.]A levél nagyon lassan megy, úton van már egy, aggódom érted, azért írom ezt a lapot, csak kézszorításnak tekintsd, a többit megírtam a levélben. Ma tudtam meg, hogy 24-én Budapesten jártál, tehát valószínűleg egyszerre voltunk ott; micsoda jó szándékú és kétbalkezes véletlen! Én csak két órát töltöttem ott este, hazafelé jövet, de ott maradhattam volna akár másnap délig is. Micsoda őrültség! Budapesten legfőként azért éreztem jól magam, mert rád gondoltam, arra, hogy Te is voltál ott (azok csak látszólag voltak jobb idők), hogy ott él a húgod, és így tovább a végtelenségig. Mindent egybevetve, eltöltött a közelséged érzete, de ha belegondolok, hogy valóságosan ott voltál, és egyszerre csak ott termettél volna a kávéházi asztalomnál! Őrület!

2017. május 7.

NAPLÓ

Ültünk hárman a vasárnapi asztalnál, már túl voltunk az ebéden, kint esett az eső, előtte körbejártuk a kertet, beszaladtunk, mert olyan hirtelen hideg lett, nem tudom, nem tudom hogy jutottunk el ahhoz a történethez, ami anyunak jutott eszébe, még nem halottam, a háborúról mesélt, 1944 novemberéről, hét éves volt, hosszan mesélte a helyet ahol a bunkert építették a tanyasiak, persze nem emlékeztem arra a helyre, egy éjszakát töltöttek öt, közösen építették a férfiak öt-hat családnak, a faluból kiüzenték, hogy hagyják el a házaikat, mert éjszaka várható, hogy a környéken összecsapnak a német és az orosz csapatok, levonultak a bunkerba, a férfiak nem aludtak, hajnalban kimerészkedtek, sehol semmi sem volt, szépen hazamentek.Anyám úgy emlékezett hogy legjobban a románoktól féltek, azok mindent elvittek, bementek egy házba, ott megcsördült az óra, olyan idegesek lettek, hogy mindent szétlőttek a szobában.A gyerekek a dombról nézték, hogy merről jönnek lovaskatonák, nagyapám a hátsó kertben volt, a gyerekek későn szóltak, hogy jönnek, nagyanyám megijed és hátraszalad nagyapámhoz, az meg egy csutkakúpot borított rá, de ezt látták a katonák, és elkezdtek kiabálni, hogy jöjjön ki, a fegyvert ráfogták a csutkakúpra, hogy belelőnek, nagyapám szerencsére lekapta a csutkát, nagyanyám életben maradt.Rózsi néni a menyével lakott a tanyán, annyi szőlője lett, hogy nem tudta leszüretelni, nagyapám megígérte, hogy átmennek, anyám és János nagybátyám nagyon élvezte a szekerezést, mert bent ültek a hordóban, eleredt az eső, és a teknőkkel befedték őket, nagyanyám nem tudni mi okból a szüretre nagyapám új csizmáját vette fel, talán be akarta törni. Megérkeztek Rózsi nénihez, de nem érkeztek szüretelni, mert az orosz katonák is megjöttek, nagyanyám lábáról leparancsolták a csizmát, ami nem akart lejönni, de segítettek rajta, egyik a másik után próbálgatta, de nagyapámnak kis lába volt, úgyhogy nagyanyámhoz vágták a lábbeli, de Rózsi néni menyét elvitték.Aztán voltak rendes románok is - mesélte anyám - ketten jöttek, akkor még nagyapádék is a hegyen laktak a kis házba, szállást kértek, hogy megalszanak a földön is, tetvesek voltak, az ablakot be kellett sötétíteni, két ágyunk volt, négyen aludtunk a szobába, nagyapád nagyanyáddal kiment a konyhába, ezek meg ott aludtak velünk a szobába, reggel olyan óvatosan mentek ki, hogy meg ne halljuk mikor elmennek, nagyanyád asztalán hagytak egy terítőt. Olyan szép terítőt még nem is láttam, vékony átlátszó, könnyű anyag volt, és színesen hímzett, azt nem lehetett ott a tanyán felteríteni, mikor az asztal alatt a kiscsirkét nevelték, nagyanyád elvitte a terítőt a varrónőhöz, hogy varrjon nekem ruhát belőle, az volt a leszebb ruha akkor a faluban.- És hova lett?Hova lett, hát elrongyolódott.A sógorasszonynak is eszébe jutott az acsádi melletti bunker, pedig neki is csak mesélték, mert 1960-ban született. Az össze lányok a családból ott voltak a bunkerban, két zsidólányt is befogadtak, de látszott rajzuk, hogy zsidók, anyám mesélte, aztán az a zsidónő az állatorvos felesége lett, hogy megmosták a hajukat, az a dús hajuk a derekukig ért, utána a is szép haja volt az állatorvos feleségének. A románokból aztá agyoncsaptak néhány izgágát, ki tudja hány van elföldelve a határba.A papnak négy gyereke volt, egy lány három fiú, mindegyiknek levágatta a haját kopaszra, aztán mikor bejöttek ellenőrizni, a lányt keresték, mégis kiderítették, hogy a négyből az egyik lány, a románokkal mindig volta egy magyar is, az segítette őket, hogy hova kell menni.

2017. augusztus 28., hétfő

Kedves Katja és Thomas Mann, majd egy órán át kerestem a műholdas keresővel azt a berlini házat, ahol Walter Benjámin olyan gyakran megfordult a tündér nagynéninél, de sehol sem találtam, ez elkedvetlenített, abba is hagytam a kesergélést, de találtam egy régi képeslapot egy berlini utcáról, de már az az utca se olyan, nem volt több időm, mert el kellett indulnom a munkahelyemre a Killer-ház bútorüzletéből átalakított könyvtárba, a ház ma 113 éves, senki sem tartja számon, senki se emlékezik meg róla, ez olyan jóleső titok, hogy megírhatom Önöknek, hogy van egy ház, a Piac utca 68. számú, ma 113 éves. Pár oldalt olvastam Walter Benjámin Egy irányú utca/Berlini gyermekkor könyvéből, sokkal közelebb kerültem a szöveghez, mint korábban, hálás voltam az eltelt éveknek Walter Benjáminnak és Borbély Szilárdnak, akik elvittek ebbe a városba, ahol lényegében, attól a néhány órától eltekintve, mikor egy nyári táborban ribizlit szüreteltem, még sohasem jártam, akkor ahogy megbeszéltük, próbálom beleképzelni magam Hedwig dédmama helyzetébe, nem leszek olyan jó, nem lesz olyan, mintha ő írta volna, de nem is ez a fontos, Sari és Szulamit története bárhol játszódhatna, bármely időben, Kijevben, Berlinben, Prágában mindig ugyanoda ér, hogy ha vannak emlékeink a szülőhelyünkről, azt nem lehet kitörölni, nem lehet megszüntetni, ha azt tudnám mondani, hogy ez a történet régi, és nem ismétlődik meg, az megnyugtatna, de nem így van, Sarik és Szulamitok története ma is történik, persze máshogy hívják őket, az se biztos, hogy gyermekek, lehetnek hazájukból elmenekült felnőtt és világhírű írónők, írók is, itt zajlik minden a szemünk előtt.

1943, a negyedik kötet első kiadása

kép......

Drága Fiam, ne borzadj bele, hogy a nem létből kapsz levelet, de nevezhetném a helyet Öröklétnek is, ez volt az egyik kívánságom halálom utánra, ha elkészülsz a József és testvéreivel, akkor kapd meg ez az írásom, azért akkor, mert nem akartam, hogy bármi letérítsen az utadról. Az írás címe, egy történet Sáráról, ahogy én elképzeltem. Remélem, hogy valamennyien jól vagytok, és József-i küldetésed sikeres. Végtelen szeretettel irántatok és minden létező iránt,

Hedwig

EGY TÖRTÉNET SARIRÓL

Ez a Sári név véletlen, nem bonyolódnék semmibe, volt egy Sári nevű macskám, de Sári mindig más volt, mintegy puszta : Sári, Sárika, Saca. Sári Sába királynője, előbb így tetszett meg, valahol olvastam, hogy szép volt, s valahol olvastam, hogy nem voltak a vonásai tökéletesek és mégis szép volt. Sába királynőjét biztos megfestették, de nekem egy ilyen nő, aki turbánt hord, világos csokoládé bőrű és mellette gepárd lépdel, Klimt tudja megfesteni.

"Csakis azoké lesz a föld akik a kozmosz erőiből élnek" (Walter Benjamin: Egyirányú utca 90.p.)
"Immár felkelek és eljárom a várost,tereket és utczákat,keresem azt, aki szereti az én lelkem keresem őt, és meg nem találtam."
(Énekek éneke == Szent Biblia, magyar nyelvre fordította Károlyi Gáspár

Sari Levi Engel 1899 született Kijevben, a család az Andrejev utcában lakott a város központjában, ahol apja a Minsz környékéről áttelepült Mordecaj Levi-Engel díszárú-kereskedése éppen fellendülőben volt, amit jórészt a a divat változásának az üveggyöngyök, képeslapok, valamint művirágok gazdag választékának köszönhetett.

A bolt a földszinten volt, a két ablakos francia kirakatot nemrég építették be, a család a bolt feletti ötszobás emeleti részben lakott. Nem sokáig örülhettek az új kirakatnak, 1905-ben megkezdődött a zsidók elleni kijevi pogrom, a keresztények azon az éjszakán törték be a zsidó üzletek ablakait, amikor a hat éves Sara Levi-Engelt a család, hogy életét megmentsék, a Berlinből Kijevbe látogató Frau Schmitre bízta, hogy juttassa ki a gyermeket a városból, s ha a szülőknek és a velük élő nagyszülőknek sikerül a díszárú-kereskedést felszámolni, akkor a lányuk után mennek Berlinbe.

Ebből a tervből semmi sem lett, Sari családjának nyoma veszett, a zsidó származású berlini nő, egy becsületes keresztény fodrászhoz ment feleségül, aki sokat adott az üzlete kellemes megjelenésére, mikor Bécsben járt 12 darab vízfestékkel készült tájképet vásárolt, a képek a bolt falait díszítették, de a Mester maga sem volt tehetős, egyébként sem nézte jó szemmel a felsége mentőakcióját, mert a gyermek sötét bőrű volt, hatalmas szemei, mint az izzó szén, gyapjas kékes-fekete haja, olyan hatást keltett, mintha nem is gyermeket nézne a rácsodálkozó, hanem egy fekete báránykát.

Frau Schimdt eredeti neve Rebeca volt, de a férje nem volt hajlandó ezen a néven nevezni, amúgy is platina szőkére festett hajú, szerencsére kék szemű, világos bőrű asszonyáról, még a szüleinek is azt mondta, hogy egy bajor gazda árván maradt leánygyermeke, az ikertestvérét, pedig Gratchennek hívják.

- Else, ezzel a békával nem lehet kimenni az utcára mondta ahogy a felsége megérkezett a reszkető Sarival. Frau Schmidt úgy tervezte, hogy mentse a helyzete, hogy ismeretségi körében, majd azt mondja, hogy a kislány a távoli második unokatestvérének a gyermek, és csak azért van Berlinben, hogy néhány dolgot, a Császárpalotát, a Planetáriumot, a Körhintát, az Állatkertet és a Majomszínházat megmutassa neki.Amikor elfogyott az a pénz, amit Mordecájtól a költségei fedezésére kapott, Adolf Schmidt közölte, hogy a kis birka nem maradhat tovább a háztartásban, Sarit egy berlini árvaházban helyezte el.

Frau Schmidt két évig titokban látogatta, az ismerősöktől használt ruhákat szerzett a kislánynak, majd olyan lelkifurdalás vett erőt rajta, hogy képtelen volt belépni az árvaházba, már a folyosón terjengő tisztítószer szagtól rosszul volt, amikor pedig a karján sötét barna foltokat látott, a haját tövig lenyírták a szemébe könny szökött, magához ölelte Sarit.

- Mi történt itt veled, Sáron rózsája, mezők lilioma.

Sari egykedvűen nézett Frau Schmidtre, és semmi együttérzést sem mutatott, ami kifejezte volna, hogy sajnálja Elsét, messze járt mikor Frau Schmidt Sáron rózsájánk nevezte, Kijevben volt a szobájában nagyanyja ölében.

Az árvaházat 1913-ban hagyta el, de hogy ne kallódjon el, az árvaszék mivel tanulmányi eredménye kiváló volt, magatartásával az első évet leszámítva semmi probléma sem volt, egy rendkívül megbízható idős hölgyet kapott mentornak, hogy milyen volt ez az 1913-as év Berlinben ezt hosszú volna elmondani, a jó erkölcsre hivatkozva, ebben az évben tiltották be Wedekind darabját a Lulut, amiben azt a furcsa és szemérmetlen nőt a szerző felesége játszotta.

Az árvaházban sok hasznos dolgot tanult, a tanárai elmondták, hogy mit kell tudni egy háztartási alkalmazottnak, hogy kell a vendégeknek kávét kitölteni, megtanították kötni, és kertet gondozni. Sari a kertgondozást valóban szerette és gyakran ült a kert egyetlen ciprus fája alatt, szemben a liliomokkal. A gyermek olvasott, persze nem akármit olvashatott, a gondozói felügyeltek rá, hogy olyan olvasmány, ami árvaházban nevelkedő gyermek kezébe nem való, még véletlenül se keveredjen az olvasmányai közé.

1910. március 24-én Sarit több társával együtt fehérbe öltöztették, az árvaház jelmeztárában több tucat ilyen alkalomra való fehér ruha volt, megkeresztelték, új nevet kapott. Sara Schönerbach a Bibliát és Goethét bármikor olvashatta, senkinek sem tűnt fel, hogy Sari addig forgatta az Ószövetségi történeteket, míg szóról szóra vissza tudta mondani Mózes első könyvét.

Az árvaházban barátságot csak egy másik kijevi kislánnyal kötött, akinek szinte ugyanaz volt a története, mint az övé, Szulamit két évvel volt idősebb Sarinál és akkor kezdte a zenei tanulmányait, amikor el kellett a nagymamájával hagyniuk a várost. Szulamit családja Moszkvából települt át Kijevben, anyját tehetséges színésznőnek tartották, de csak kisebb szerepeket játszott a jidis színházban, éppen a Norát próbálták, végtelenül boldog volt, hogy megkapta Nora szerepét, Szulamit , apja zenész volt, a kislány minden szabadtéri előadáson ott volt, és mivel nem tudták hova tenni édesanyja, Ráchel a Nora próbáira is magával vitte.

A két kislány találkozó helye a ciprusfa alatt volt, ott várták egymást a délutáni tanulás előtti szabadidőben, Sari kifogyhatatlanul mesélte a József és testvéreit, már egészen elkalandozott az eredeti történettől, Szulamit mivel nem igen szeretett olvasni, cserébe Nóráról sé a színházról mesélt, , meg is lepődött, hogy milyen erősen bele ivódtak a szövegek, amelyeket anyja otthon, a tükör előtt gyakorolt, ha nem a Mózes könyvét és nem a Norát mesélték, akkor elmondták milyen volt a Kijev-i otthonuk, milyen volt az édesanyjuk, apjuk, a rokonaik, milyenek voltak az ünnepeik, milyen játékaik voltak, számtalanszor végig sorolták az Andrej utca házait, hogy ne felejtsék el milyen színűek a homlokzatok, hány ablakuk van, milyen stukkók és folyondárok díszítik a falakat, milyenek a kapuk, egyszer összeszámolták, hogy 50 kaput tudnak felsorolni, volt egy kedvencünk,

Szulamit unokabátyja Jakov, ha Sarinak rossz kedve volt, vagy esett a hó, amikor viszont jó kedvük volt és énekeltek, ha Szulamit megkérdezte, hogy kiről meséljen Sari mindig ugyanazt mondta.

- Mesélj Jakovról.

Lehmann nénihez Birkbusch strassén lévő lakásába a 19-es villamossal lehetett kijutni. Lehmann néni egy verőfényes őszi napon érkezett az árvaházba, a Genthinner utcai evangélikus templomba járt, ahol vasárnapi beszédében a lelkész jó cselekednek tartott az árvaházból kikerülő leánygyermekek patronálását, mivel Berlinben furcsa dolgok történtek.

Kedves Testvérek Ti is látjátok, hogy a gonosz sorra nyítja az éjszakai lokálokat, megeredt a bűn.

A lelksz előzőleg Mózes ..... könyvének borzalmairól és az aranyborjú bűnös imádatáról elmélkedett, de hogy milyen bűnre gondolt, azt nem fejtette ki, csak megemlítette, hogy Oroszországban rózsaszín öltönybe járnak a költők, a festők pedig a gomblyukukban fakanállal slangálnak az utcákon, Szentpéterváron letartóztattak egy Joseph nevű férfit, aki női ruhában és parókában menekült a rendőrök elől, a Mona Lisanak pedig nyoma veszett, a világ rossz felé halad, kedves testvérek - mondta a lelkész. Mindenki láthatta, hogy a fehér kalapos Lehmann néni erre nagyot bólintott.

2017.. december 5.

E-ről nem találtam mikulásos képet, nem értettem, miért szereti annyira a mikulásokat, miért lesz tele a lakás december elején csoki mikulásokkal, miért nem szabad megenni őket, miért kerülnek be a vitrinbe, s maradnak ott évekig, talán Mama volt, aki olyan komolyan vette Szent Miklóst, hogy megmaradt a nevelt fiaiban is, az hogy a jó tettet számon tartják, s hogy Miklós püspök a jókat megjutalmazza., Mama hite volt ez az adventi játék a világról és a keresztény emberről, sajnálom, hogy azzal a törteli Szent Miklóssal nem találkoztam, s csak remélni tudom, hogy megmaradhatott olyannak, mint ahogy azaz idős asszony mesélte a nevelőotthonból kihozott gyerekeknek.Abban az évben, amikor megismerkedtünk, E. volt Biharkeresztesen a Mikulás, már harmadik év járt oda, egy éjszakát ott is aludt a baráti házaspárnál, a ruháját a kelléktáros adta kölcsön a színházból, nem a szokványos mikulás ruha volt, inkább a püspökökére emlékeztetett, borvörös, nehéz bársonypalástot és arany püspöksüveget viselt, E. végig járta az óvodákat, az iskolai osztályokat, benézett a patikába, az OTP-be, a boltokba, ahol már várták, sétált Biharkeresztes utcáin, hóban szánkóval szállították, de többnyire, kis túlzással csengős lovas hintó vitte. Az 1991-es mikulásozásra elkísértem, E-nek volt valami szövege is amivel véletlenül betoppant ezekre a helyekre, azon jól szórakoztunk, hogy nincs tovább: Megérkeztem Télországból, kisgyerekek itt vagyok, tudom nagyon vártátok már,hogy elteljenek a napok.Talán ennyi volt a Mikulás verse, a többit improvizálta, ha nem jutott eszébe semmi, akkor kért egy széket és elaludt. Ott jártunkkor előző éjszaka esett valamennyi hó, meg is maradt, hideg volt, az ismerőseink leszerveztek E-nek néhány családlátogatást, ahol a Mikulás bekapott egy kis töményet az édesapával, vele jobban eltársalgott, mint a gyerekekkel, de a kötelező mikulásozás megvolt, csak a megajándékozottak valamerre eltűntek a lakásban. Estére E. valamennyivel vidámabb volt már, mint a visszafogott, bölcs mikulások, a keresztesi félhomályos utcákon majd mindig akadt gyerek is, akit természetesen megszólított, komoly riadalmat keltett, aranyozott pásztorbotja és puttonya is volt, elég sokat vesződött hogy kicsikarjon belőlük valamit, legalább egy verset a dolog vége, miután kaptak a gyerekek valami apróságot, valamiért nem bíztak a Mikulásban, többnyire futás lett.Még ebben az évben kaptam E-től egy karácsonyi dekorációs könyvet, a kemény papír karácsonyi díszeket ki lehetett pattintani a könyvből, kék és piros ruhás télemberek megleptek, nem látszottak se Télapónak, se Mikulásnak, a díszek stílusa egységes viktória korabeli volt, most először csodálkoztam rá az angol karácsonyok díszeire: a táncosnő frízekre, a karácsonyi ültető-, menü- és ajándékkártyákra, a fagyöngyökre, szalagokra, az aszaltszilvával töltött pulyka receptre, egyszerűnek és szegényesnek éreztem a mi karácsonyunkat, tetszettek a kéményen belopakodó mikulások, s háttérbe szorult a történet az ablakba kirakott tiszta lábbeliről, amit gyerekkoromba mindig elmeséltek, akkor kezdett elhatalmasodni rajtunk a decemberi díszvásárlás, megzavarodtunk a vásárlóterek mikulás választékától, kerestük a legszebbet, jó néhány évig tartott a kábulat, s nehezen tudtuk kinőni, de egyszer eljutottunk arra pontra, hogy elteltünk velük, s már nem vágyakoztunk újabb díszekre, újabb kültéri égősorokra, ma már inkább sajnálkozva nézem a bevásárlóközpontok minden évben megismételt karácsonyfa díszeit és girlandjait, semmi szokatlan, és semmi érdekes sincs bennük, a kommersz ismétli a giccset, ma is vágyakozom, de valami sokkal letisztultabbra, sokkal egyszerűbbre.A Mikulást az iskolában nem hívtuk Mikulásnak, Télapó volt inkább a neve, bennem támadt is némi zavar miatta, mert a Télapó nem járt feltétlenül pirosban, amikortól oroszt is tanultunk Gyedmaróznak hívtuk, ezt is megszoktuk, nem tudtam eldönteni, hogy a Télapó azonos-e a Mikulással, vagy valaki más, a telet hozza, a karácsonyfát, beszélget a fázós kisnyulakkal, vagy megajándékoz, nem volt világos kinél van a virgács Télapónál vagy a Mikulásnál, a virgács persze jelzés volt a hibáimra, de kikapni aranyvesszővel mégis csak más, mint egy közönséges vesszővel, igaz sohasem bántottak vele, macskajáték lett a virgácsból, vagy szétrághatta a kutya, ott volt még a krampusz, aki kíséri a Mikulást, de nem kíséri a Télapót, a gyermekdalt viszont szerettük énekelni:"szívünk rég idevár, Télapó gyere már", a hívogatások ellenére ritkán találkoztunk vele, gyakoribb volt a kéményseprő, aki bennem nagyobb örömöt váltott ki, mint a Mikulás, mert rögtön a gombom után nyúltam és kívántam valamit, annál nagyobb szerencse nem is érhetett, minthogy év elején kaptam egy kéményseprős kártyanaptárat.Nem vártam úgy a Mikulást, mint a karácsonyt, ha elmaradt volna, észre sem veszem, pedig Mikulást mindig kaptunk a napköziben is, nem tudom kik készítették, de ott volt a tányérunk mellett a piros almahasú, diófejű mikulás, vatta pamaccsal és hegyes, piroskarton süveggel, dőltek-borultak, esetlenek voltak, rosszul ragadt fel a szakálluk, elgurult a fejük, de örültünk nekik, és azt szerettük meg, amelyiket kaptuk, nem emlékszem, hogy valaha is elcseréltem volna a tányérom mellett rám váró Mikulást, ő olyan volt amilyen, éppen megfelelő, később ez az egészséges Mikulás elmaradt, talán már felsősök voltunk, amikor minden évben megkaptuk az asszír hadvezér arcú, múmia testű, szörny Mikulást, tulajdonképpen nem tudom minek szánták, mert inkább ijesztő volt, mint szimpatikus, viszont szívfájdalom nélkül megettük.Otthon is volt mindig Mikulás ajándék, de Mikulás nem járt nálunk, maradtunk annyiban vele a családban, hogy titokba jár, mikulás csomagot, egyet, legfeljebb kettő kaptam, ha a nagymamám is hozott, nem volt hókuszpókusz, megpuszilt és ideadta, kiraktam egyetlen a mikulásomat az ablakba, ez nagy lemondás volt részemről, s ha volt másik azt megettem, de a papírja nagy érték volt,s azt kisimítottam, ezeket a fényes papírokat, amelyekbe a szaloncukrokat is csomagolták sokáig őriztem valamelyik tankönyvemben őket.Egy meglepetésére emlékszem, amikor este hazamentem a napköziből, anya azt mondta, hogy nézzek be abba a szobába, amit nem használtunk, nem is fűtöttünk, a tavalyi karácsonyi ajándékba kapott járó babámnak egy ruhája volt,de most Hajnalka baba az asztalközepén állt, fehér farkasfoggal díszített, világos zöld új ruhában, térdig narancsban, már arról is tudni lehetett, hogy közeledik az ünnep, hogy anya tudott venni narancsot, nagy meglepetés volt a Mikulástól, hogy számon tartotta a babám ruhatárát, s kevésnek találta, talán gyerekkoromban, egyetlen egyszer, amikor kinyílt a hideg szoba ajtó, s megláttam a babám, hittem el, hogy van Mikulás.A szomorú arcú gyerekekkel nem tudtam mit kezdeni, két szőke hajú, szomorú kisfiúra emlékszem, akikkel pályakezdő koromban találkoztam, az egyikkel Hajdúhadházon az iskolai könyvtárban, a másikkal Debrecenben egy nevelési komplexumnak nevezett intézményben, ahol egy fedél alatt volt az iskola, az uszoda, a könyvtár, a közösségi ház. Az hajdúhadházi kisfiú másodikos volt, délután bejött a könyvtárba, órákig állt az asztalom mellett, nem szól, sem kérdezett, később kapott egy széket, karácsony előtt beteg lett a tanító nénije beküldtek abba az osztályba helyettesíteni, ahova a kisfiú járt, akkor már tudtam róla, hogy elhagyta őket az apukája, próbáltam valamit kezdeni az osztállyal, megkérdeztem, hogy tanító néni, hogy bünteti meg a rosszakat, éreztem, hogy erre szükség lesz, mert nem is tudok, nem is igen esik jól nekem fegyelmezni, a sarokban állást mondtak, de nem volt szükség fegyelmezésre, nagyon szépen dolgoztak, s tényleg elérzékenyültem attól az igyekezettől, amikor olyan csend lett a nehéz levegőjű osztályban, érezni lehet a közös akaratot, de egy valaki nem csinált semmit, az én sápadt kisfiúm, csak ült és olyan bánatosan nézett, le nem vette rólam a szemét, hogy többször is odamentem megkérni, hogy haladjon velünk, mind hiába, a harmadik órán még mindig így ült, s akkor eljött a rossz énem, hogy most már elég volt, ha így viselkedik, akkor gondolkodjon egy kicsit a sarokban, szó nélkül beállt, persze, hogy odanéztem, de ő onnan is kifordította a fejét és a világ legszomorúbb tekintetével nézett, visszaküldtem a helyére, és nem csináltam semmit. Két év múlva az új munkahelyemen megjelent egy ugyanilyen arcú kisfiú, nem bírtak vele, s büntetésből beküldték a könyvtárba, később magától is jött, ekkor már kapcsolatunk bimbózóan baráti volt, később a tanító néni időnként lejött, hogy elmondja hogy viselkedett, sőt már arra hivatkoztak, ha rendetlenkedik, azt megtudom és szomorú leszek, ha kimentem a könyvtárból jött velem, kísérgetett, lehozta a háziját, még hármasban is sétáltunk, amikor E. elém jött, december volt, s megint megtiszteltek a kollégák a mikulás műsor előtti bevezetővel, nem kedveltem ezeket a felkéréseket, nem igen szerettem a kollégák előtt, a kollégák gyerekeinek szerepelni, de nem lehetett nemet mondani, nem akartam ismételni az előző évek játékait, így jutott eszembe, hogy kellene nekem egy krampusz, előadtam az ötletet a kisfiúnak, egészen felvillanyozódott tőle, hogy ő lehet a rossz és segédkezik nekem, nagyon jó kis mikulás délutánunk volt, remekül alakította a krampuszt, félelmetesen csintalan volt, után ahogy kell, kézen fogva, a szereplés felelősségétől megszabadulva, boldog bevetetettünk magunkat a cukrászdába, ott vettem észre, hogy mennyire hasonlít egymásra ez a két kisfiú. Nagyanyám Mikuláskor csendesebb volt, mint máskor, Mikulás nap hajnalban született a harmadik gyereke, mindent elkövetett, hogy ne jöjjön a világra, de a fiú erősebb volt, nagyanyám meg se nézte, mikor megszülte, s nagyobbik fia felemelte, s sírva megkérdezte hova tegye, nagyanyám a támlás ágyba feküdt fáradtan, s azt mondta: lökd oda, még aznap délután bevitték megkeresztelni a penészleki templomba a fiút, a Miklós napi mise után kapta meg a Sándor, Miklós nevet, hazafelé jövet felborult a szán, nagyanyám nagyon nyugodtan kérdezte, mikor hazajöttek.- Megmaradt - ez az ajándék örökre megmaradt, s míg élt ne is hagyta el, bár sose mondta, és ha kérdezzük le is tagadja, de éreztük, hogy mind közül a Miklós napon született nagybátyám, a legkisebb volt a legkedvesebb.

2017. december 31., vasárnap

Kedves Franz,ez is egy el sem küldött levél lesz, de már annyira megszoktam, hogy szilveszter este levelet írok neked, hogy akkor is megírom, ha nem küldhetem el, zaklatásnak tűnne, hiszen a közös megegyezéssel tartott csendet nincs szándékomban megzavarni, tudom mennyire szükséged van a csendre, s minden amit mondok, az megzavar, elvonja a figyelmed az írásról, azt nem akarom.Tudod Franz, hogy ez a negyedik közös szilveszterünk, de igazad van a néggyel nem tudok mit kezdeni, de talán Te mégis egyszer adsz valami magyarázatot a négyre, néha meglepődöm mennyire ismered és milyen sokat tanulmányozod a Tórát. Kedves Franz olyan mulatságos volna elmondani, úgy mint régen, hogy mi történt ma velem, hogy vannak a nővéreim, mi újság Brüll kisasszonnyal, milyen a szobám, mit vettem ma fel, és milyen volt a karácsonyi díszkivilágosítás Berlinben, mit csinál a mókus a metró aluljáróban, egyébként ezeket mind tudod, nem tudom honnan, de ezek mind a fejedben vannak, még ha nem is követnek valamiféle olyan gondolatmenetet, mint amilyen logikusan az apáink gondolkodnak a világról. Látod mennyire rövid levelet is tudok írni, olyat ami nem szól már semmiről, de mégsem tud megválni a személyedtől, pedig tudjuk, hogy már csak az emlékeinkben kotorászunk.Franz az 1913-as év volt nekem a Nagykaland, a megismerkedésünk éve, igen az a sohasem tisztázott első találkozásunk, 2016 volt a reményé, hogy talán annyi fénykép küldözgetése után, lesz Prágában közös életünk, 2017 lett felesleges szenvedésé, amikor minden összezavarodott, s nem értettem miért teszed azt, amit tettél, s 2018 lesz a magányé, sok idő kellett, hogy belássam ezt, s ne féljek attól, ami vár rám, de nem csak vár, választottam is, egyedül kell a dolgokat rendbe tennem, hamis volt minden, ami valamivel kecsegtetett.Persze, hogy írhatsz, bármikor megteheted, örömmel hallok felőled, s ha írsz valamit, természetesen vérrel, akkor azt olvasni fogom, de válaszolni, ha egyáltalán tudok válaszolni, mert ez nem akarat kérdése, már nem az a régi bolondozásra hajlamos Felice lesz, aki rajong Franzért, aki ábrándozott, tudod Franz, mostanában ezt az egész lehetséges közös életünket olyan mulatságosnak, s olyan távolinak tartottam, hamisítványnak, valaminek, ami sohasem történhet meg, valami olyannak ami számodra is szórakozás volt, a leírt szavak gyönyörűsége, amiben nem volt benne, hogy aki kapja, aki olvassa, az érző és szenvedő ember, akit megviselnek a szavaid, néha még rajzoltál is, még nem tudok gyönyörködni benne, lehet hogy én sohasem fogok, vagy majd nagyon sokára, még nagyobb távolságban tőled, de lehet Franz, hogy lesz majd valaki, vagy valakik, akik szeretni fogják a mi történetünk, is, vagy a Te történeteid másokkal, pedig nem voltunk benne boldogok.Előző években mindig az órát lestem, hogy pontban éjfélkor fejezzem be a levelet, de most korábban a végére értem, nincs már mit mondanom, még maradt félóra, félóra csend Prágában és Berlinben, Te sem írsz, s már én sem. Legyen szép az új éved, találj valakit akinek írsz, s találjak valakit, akinek írok, aki nem sért meg, és nem csak az írás szépségéért ért, hanem azért akinek a leveleket küldi, ha már így megszoktam a levélírást, de az is lehet, hogy nekem már nem kell többet írni, nyithatok egy cukrászdát is, ahol ugyanolyan jó az édes sütemény, mint a sós, minden jót, és Halleluja neked Franz:M.FRANZ KAFKA: NAPLÓK, levelekDecember 25. A napló kinyitása azzal a meghatározott céllal, hogy lehetővé tegyem magamnak az alvást. Meglátom azonban a legutóbbi véletlen feljegyzést, és elképzelhetnék ezernyi hasonló tartalmú bejegyzést az elmúlt három-négy évből. Értelmetlenül elkoptatom magam, boldog volnék, ha írhatnék, nem írok. Nem szabadulok többé a fejfájástól. Igazán eltékozoltam magamat.Tegnap nyíltan beszéltem a főnökömmel, mert azzal az elhatározásommal, hogy beszélek vele, s azzal a fogadalmammal, hogy nem hátrálok meg, a tegnapelőtti éjjelre szereztem magamnak kétórányi, igaz, nyugtalan alvást. Négy lehetőséget tártam a főnököm elé: 1. mindent hagyni továbbra is úgy, ahogy a kínok elmúlt, legsúlyosabb hetén volt, és ideglázzal, tébollyal vagy hasonlóval végezni; 2. szabadságra menni, nem akarok, valamiféle kötelességérzetből, nem is segítene; 3. felmondani, most nem tudok, szüleim és a gyár miatt; 4. marad csupán a katonai szolgálat. Válasz: egy hét szabadság és hematogénkúra, amelynek a főnök velem együtt akarja alávetni magát. Ő maga valószínűleg súlyos beteg. Ha én is vele tartanék, elárvulna az osztály.Megkönnyebbülés, hogy nyíltan beszéltem. Első ízben remegtettem meg a levegőt az intézetben csaknem hivatalosan a "felmondás" szóval.Ma mégis alig aludtam.Mindig ez a fő félelem: csak elutaztam volna 1912-ben, erőm teljében, tiszta fejjel, mikor még nem morzsoltak fel azok az erőfeszítéseim, hogy visszafojtsam eleven erőimet!Langerral: Max könyvét csak tizenhárom nap múlva tudja elolvasni. Karácsonykor elolvashatta volna, mert egy régi szokás szerint karácsonykor nem szabad Tórát olvasni, ezúttal azonban karácsony szombatra esett. De tizenhárom nap múlva lesz az orosz karácsony, akkor majd elolvassa. Középkori hagyomány szerint szépirodalommal vagy más világi tudással csak a hetvenedik évétől kezdve foglalkozzék az ember, enyhébb nézet szerint csak a negyvenedik évétől. Az orvostudomány volt az egyetlen tudomány, amellyel szabad volt foglalkozni. Ma azzal sem, mert most túlságosan szorosan kapcsolódik más tudományokhoz. - Klozetton nem szabad a Tórára gondolni, ott tehát szabad világi könyveket olvasni. Egy igen jámbor prágai, bizonyos K., igen sok világi dolgot tudott, mindent a klozetton tanulmányozott.

[Postabélyegző: Zürau, u. p. Flöhau - 17. X. 16.]

Drága Felice, idemásolom neked Max legutóbbi levelének az elejét, mert olyan találóan jellemez engem, illetve a helyzetünket:"Ha nem félnék tőle, hogy megijedsz, azt mondanám, hogy valami nagy nyugalom árad a leveleidből. Na, most mégis kimondtam - ez bizonyítja, hogy nem is félek igazán, hogy megijedhetsz ettől vagy akármi mástól. Te boldog vagy a boldogtalanságban."Mielőtt elmondanám, mit válaszoltam, hadd kérdezzelek meg: nem ez a Te véleményed is? Ha nem is ilyen nyersen, de úgy nagyjából? Mert ha ez, hát hadd idézzek az egymást sűrűn követőkből csak egy példát: Zürauban kimentél este, nem sokkal elutazásod előtt a ház elé. Én még sokáig üldögéltem a szobában, aztán kimentem érted a kertbe, visszajöttem, hallom Ottlától, hogy kint vagy a ház előtt, kimegyek utánad. Ezt mondtam neked: - Te itt vagy? Már mindenütt kerestelek. - Te ezt válaszoltad: - De hisz az imént még a szobából hallottam a hangodat. - Pár közömbös szótól eltekintve talán nem is igen mondtunk többet egymásnak, jóllehet még elég sokáig álltunk ott a lépcsőn, és néztünk le a térre. Te boldogtalan voltál a haszontalan utazás, az én érthetetlen viselkedésem és minden egyéb miatt. Én nem voltam boldogtalan. Persze nagyon helytelen lett volna ráfogni a hangulatomra, hogy "boldogság". Elkínzott voltam, de nem boldogtalan, nem éreztem át igazán a nyomorúságomat, inkább csak láttam, felismertem, észleltem minden erőmet megpróbáló (mármint egy élő ember erejét megpróbáló) rémségét, és ebbe a felismerésbe úgy-ahogy beletörődve összeszorítottam, de nagyon keményen, az ajkam. Hogy egy kicsit alighanem még komédiáztam is hozzá, azt igazán könnyen megbocsátom magamnak, mert olyan pokoli látványt nyújtottam (nem először persze), hogy megbocsáthatatlan lett volna némi szórakoztató muzsikával segítségére nem sietnem az ott lévőknek; sikerülni nem sikerült ugyan, ilyesmi aligha sikerülhet valaha is, de azért megvolt. Hasonlóan válaszoltam Maxnak is, természetesen csak azt akarom mondani: hasonló értelemben. Amit ő a "boldog vagy a boldogtalanságban" témáról megállapít, az persze túlmutat rajtam, s egyfajta kortársi kritika van benne. Nem tudom, írt-e már tanulmányt erről, de régóta hordozza magában. Akárminek szánja is: megállapításnak, sajnálkozásnak, végső intelemnek - mindenhez joga van, csak vádat, szemrehányást ne koholjon belőle, erre ugyanis van hajlama. A "boldog vagy a boldogtalanságban", ami egyúttal azt is jelenti, hogy "boldogtalan vagy a szerencsében" (de talán az első a döntőbb), lehetett az a jelszó, amellyel rásütötték Káinra a bélyeget. Az az értelme, hogy nem tudunk egy ütemre lépni a világgal, hogy aki ezt a bélyeget hordja, az szétzúzza a világot, s nem lévén képes újra összerakni, bolyong a romjain. Boldogtalannak persze nem boldogtalan, mivel a boldogtalanság az élet tartozéka, ő pedig az élettől már elkülönítette magát, de olyan kristályosan tiszta pillantással nézi, hogy az ebben a szférában majdnem olyan, mint a boldogtalanság.Ami testi állapotomat illeti, az kitűnő - téged szinte nem is merlek kérdezni.Jövő szombaton Max cionista előadást tart Komotauban, egészen közel ide, felszállok én is a vonatjára, vasárnap délben Zürauba utazunk, este mindnyájan Prágába, én azért, hogy a professzorhoz, a fogorvoshoz és a hivatalba menjek. Mind a három nehezemre esik, de leginkább az utazás. Remélem, két-három nap múlva visszajövök.Maxot csak ez a véletlenül adódó komotaui előadás hozza ide látogatóba, egyébként neki is, Felixnek is, Baumnak is meghagytam már, részletesen kifejtve indokaimat, hogy kíméljenek meg a látogatásuktól.Kantot nem ismerem, az a mondat alighanem csak a népekre érvényes, polgárháborúkra, "belháborúkra" aligha vonatkoztatható, ezekben csak egyféle béke lehetséges: az, amelyet egymás poraira kívánnak.Franz

2018. október 19.

Drága Franz, ez talán az utóbbi leveleid közül az amire már azt mondom, hogy megnyugtató, valami olyasmi, mint a kibékülés, olyan gyakran összekapnak még a testvérek is, a gyerekkor meg pláne a nagy veszekedések és a nagy kibékülések ideje, amikor nyilvánvaló lesz, hogy nem jó a másik nélkül, ezt felismertem akkor én is, pedig nem voltam veszekedős gyerek. Figyeltem egyszer egy embert, sőt mi több leskelődtem utána, aki megbetegedett, s vártam, hogy meggyűlöli a betegségét, de nem tudta gyűlölni, mert benne lakot a testében, inkább ezzel az állandó társsal úgy bánt, mintha a kedves, de szemtelen albérlője lenne, aki mind nagyobb teret foglal el a lakásból, néha azt hittem, hogy azaz ember nem más, mint Jób, aki még tisztább lesz a szörnyűségtől, s igen valahogy boldogabb is, mert ezer apróság nem izgatja, s már nem bízza magát senki másra csak a teremtőjére. Lehet Franz ez az ember útja, hogy megtalálja ezt a boldogságot is, csak én nem tudom elfogadni, hogy Te ebben vagy boldog, s én megtámadom ezt a Te boldogságodat. Nézegetem a magazinokat, s új szavakat fedezek fel, egy ilyen új szó a melankólia, ami azt a boldogságot, ami neked öröm, nekem mély fájdalom képes alkotássá váltani, s akkor Franz meggyanúsítalak, hogy a te boldogságod forrása ez lény, aki az albérlőd, a medúza, akiből majd az írásaid származnak. Olyan nehéz kimondanom, de így van, a medúza legyőzött engem, s nem enged a közeledbe. Édes Franz, féltelek az utazástól, tudom hogy nem nagy távolság, hogy meghallgasd Maxot, s talán semmi sincs olyan jó hatással a kedélyedre, mint Max, érezzétek jól, de ne boldognak magatokat együtt. Mostanában többször hallgatok zenét, Bach Goldberg variációja néha felvidít, néha nem, hullámoznak az érzelmek, verdes a lélek, sötét és világos angyalok töltik meg az éjszakát, amikor a szobámban hallgatom, kétségek és remények között vagyok, mennyire szeretném, hogy eltűnjenek a fekete angyalok, de bárhol leszel és bárhogy döntesz, megmarad a szeretet irántad és a mi megtörtént életünk, ami iránt csak úgy tudok érezni, hogy örök béke van a múltban.Hálával és örömmel ölel FeliceFelicéhez

2018. október 19.

Franz Kafka utolsó nekem írt levelét 1917. X. 18-án kaptam meg, több levél nem érkezett, úgy emlékszem nem írt búcsú- vagy szakítólevelet, csak elhalt, kifáradt kapcsolatunk, ez a dolog nem ért váratlanul, de a történetet bennem sohasem ért véget, férjhez mentem egy jóravaló, törekvő, családszerető banktisztviselőhöz, hamar rájöttem, hogy a banktisztviselők között semmi hasonlóság nincs, neki Kafkáról nem beszéltem, még a lányoknak sem, tudtam Franz későbbi szerelmeiről, nappal hálát adtam az égnek, hogy rátalált valakire, akiben örömét találja, de ha éjszaka felébredtem mardosott a féltékenység. Korai halála nem viselt meg, mert nem tudott bennem meghalni, a leveleket, ha magamra maradtam New York-i házunkban, ami ritkán volt, titokban elővettem, a saját leveleimet, amit Ottla eljuttatott hozzám sohasem olvastam újra. Azt történt, amit tudtam, Franz Kafkát megismerte a világ, írásait olvassák, de nem tudom, hogy ez valaha is boldoggá tette volna.. Franz az írás volt, bár én sohasem tanultam meg jól írni, de az utolsó előtti levelében gyakran említi a vért, a tüdeje bevérzését, az első prágai találkozásunk estéjén, mikor a szállásomig kísért alig váltottunk pár szót, de arra emlékszem, hogy megrémített, amikor azt mondta vérrel ír, úgy sohasem tudtam, mikor úgy döntöttem, hogy átadom a Franz-ot szerető olvasóknak, akkor a kiadó megkérdezte hol vannak Felice Bauer levelei.- Elvesztek - mondtam, pedig akkor még megvoltak, de Felice Bauer csak írt és nem vérrel, ma már nincsenek meg a levelek, s hamarosan én is eltűnök, de Franz marad, s ha az én leveleim is kikerülnek, akkor nincs már esély arra, hogy Felice Bauer újból megszülessen, és újra válaszoljon Franznak, talán így sikerül őt életben tartani, persze az új, és minden Feice Bauer vesztes lesz, de talán boldog is, mikor neki ír.A kiadó nagyvonalúan megkérdezte, hogy akarok-e mondani valamit, segítenek előszót, vagy epilógust írni, szívem szerint azt mondtam volna Ird vérrel, de nem mondtam, persze én írtam később is Franznak, de csak neki, titokban, hogyan hagytam el Berlint, milyen Amerika, milyen egy utazás Itáliában, de ezek az írások olyan jelentéktelenek, mint én magam, s ha nem is mérhetőek, akkor is tudom, hogy Franz Kafkával a találkozásom igazi oka a tanulás volt, tőle tanultam Felice Bauerré lenni.

Első címsor

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Sed ut perspiciatis unde omnis iste natus error sit voluptatem accusantium doloremque laudantium totam rem aperiam.

Második címsor

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Sed ut perspiciatis unde omnis iste natus error sit voluptatem accusantium doloremque laudantium totam rem aperiam.

ITT VAN EGY NAGY IDŐLYUK

Wilhekmstrasse 77

BIRODALMI KANCELLÁRIA

Sari Engel azt az 1933-as május elsejét, amiről Göbbels a naplójában részletesen beszámolt, és az időt Hitler-i nek nevezte Sari már Berlinben töltötte. 1931 januárjában érkezett, Katja Mann közbenjárására egy kiadóban Schönebergben kapott, előbb kisegitő irodai alkalmazott, majd a keleti írókkal foglalkozó területen titkárnői állást. A Bülowstrasse 91 alatti háromemeletes házban, a kiadóval szemben bérelt egy utcára néző, erkélyes szobát, belevetette magát az orosz irodalomba, maga se vette észre, hogy olykor hajnalig olvas, a Szlovákiából Berlinbe költöző kiadó orosz szerzőket is megjelentett, Dosztojevszkijt és Csehovot is, újra előkerültek Sari gyerekkori emlékei, előbb csak a dalok, amit az ukrán szolgálók énekeltek, aztán mesék is, maga is csodálkozott, hogy ezek a szövegek ott aludtak benne, néhány hónap betűtanulás után, még felkeresett egy Kijevből Berlinbe költöző zsidó orosz tanárnőt, hogy órákat vegyen, már elboldogult az orosz szövegekkel, de mivel a tanárnő askenázi volt, időnként jiddisre váltottak, németül viszont ezeken az órákon egy szót sem szóltak. A családdal, de főleg Hildával továbbra is kapcsolatban maradt, havonta egyszer, a hónap utolsó hétvégéjén, amikor szabad volt, délután két levelet adott fel Münchenbe. Katja Mannak írt levelei rövid híradások voltak, Hildának viszont részletesen beszámolt a városról.Sarinak talán vele született adottsága volt, hogy olyan könnyen talált pártfogókat vagy most is szerencséje volt, összebarátkozott a kiadó tulajdonosának a lányával Brigittel, de ahogy Mannék is azt fontolgatták, hogy elhagyják Németországot, úgy Brigit és szülei is fontolóra vették, hogy Berlinből elköltöztetik a kiadót. Már napok óta várta a szakácsnő levelét, mert az utolsó levélben arról írt, lehet hogy a család nem tér vissza Svájcból Münchenbe, Hilda 59 éves volt, mint a Varázsló, és kétségbe esett, már 25 éve volt a Thomas Mann házban, még Katja édesanyja Hedwig asszony vette fel a fiatal pár éppen nászúton volt, akkor is Svájcban, hogy segítségére legyen a háztartási dolgokban még járatlan Katjanak. - El se tudom képzelni Sari mi lesz velem, ha nem jönnek haza Münchenbe, mihez kezd egy öreg szakácsnő, már nem is úgy bírom magam, mint korábban, lelassultam, olyan nehezemre esik reggeltől estig talpalni, most csak Erika és Golo van a házban, Erika a József és testvéreit begyömöszölte egy poggyászba, próbáltam vele a továbbiakról beszélni, de hallgat, valósággal kerül, Golo egész nap banki ügyeket intéz, holnap úgy vettem ki elutaznak, csak a söfőr marad, de vele még annyira se merek beszélni, mint a gyerekekkel, a fizetésem rendesen utalják, de attól félek ennek is vége lesz, kész bolondok háza van Münchenben, mindent fellobogóztak azzal a ronda fekete keresztes zászlóval, a kertbe is behallatszanak a hangszórók, már reggel a gyerekek a cipőjüket a földhöz csapkodva elvonultak a ház előtt és torkuk szakadtából üvöltötték azokat az indulókat, amitől a Varázsló migrént kapott mikor még itthon voltak, szegény Bibi akkor kapott intőt az iskolába, mert nem volt hajlandó énekelni Horst Wesselt, hanem az Örömódát játszotta, Thomas úr pedig megdicsérte az intőért végre a gyereket, úgy félek Sari, mikor itt voltál az egész család kirándult, gyöngyvirágot szedtünk, a gyerekek a Pisztrángot énekelték, nem akarom elhinni, hogy ennek vége, hogy a május elseje, nem a májusról fog szólni, a kertben újra beköltözött egy rigópár, milyen hűségesek, minden tavassal a mi kertünkben költenek, olyan hűségesen őrzök itt mindent, csak visszajöjjenek. Nem azért írom ezt, mert fent hordom az orrom, hogy a Mann-házban megváltozik az ember, nem olyan vagyok, mint mikor idejöttem, a Varázsló, mint aki tudomást se szerzett volna rólam, nem akart megváltoztatni, de felolvasta, amit írt, nem tudnék másoknál szakácsnő lenni. Drága Sari írj, hol tartasz a kijeviek felkutatásában, annyira örülnék, ha megtalálnád az elveszett családod, legalább Szulamitot megtalálnád, nem nyelhette el Berlin, nem jó egyszál egyedül maradni ebben a világban, ez a söfőr a Horst Wesselt énekli, pedig ő is ott ült a felolvasásokon.

BERLIN, HAMLET

Első címsor

EGY TÖRTÉNET SARIRÓL

Első címsor

Második címsor

Haladó beállítások